3.rész: A névtelen fiú

Kedves Olvasóim!
Hétvégére ígértem a részt, ami meg is érkezett, bár kicsit későn. Remélem azért tetszeni fog az új rész, sok munkám van benne. A másik blogomon ezen a héten nem lesz rész, de ha szabadidőm lesz, pótlom. 

Jó olvasást!

Üdv: L*encii.~

Reggel arra keltem, hogy csengetnek. Egy nap nem telik el úgy, hogy kialudjam magamat, hogy magamtól keljek fel. Felültem az ágyamon és vártam, hogy szemem hozzászokjon a sötéthez. Majd próbáltam elbukdácsolni a szekrényemhez, hogy legalább a köntösömet magamra tudjam kapni. A kedves látogató már dübörgött az ajtón, hogy bejöhessen. Fáradtan csoszogtam ki az ajtóig és nyitottam fel azt. Brad állt előttem, végignézett rajtam, majd tekintetünk találkozott. Szemeim biztosan fel vannak dagadva a sírástól, tükörbe kellett volna néznem mielőtt ajtót nyitok. Bűnbánóan nézett rám, majd végre megszólalt:

- Coco, figyelj én sajnálom - mondta én pedig nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem kérek a sajnálatodból, otthagytál este egy sérült lábú kutyával, és még az eső is eleredt. Lehet mégis be kellett volna szállnom annak a fiúnak a kocsijába – mondtam és berohantam. A konyhába mentem és csináltam egy erős kávét, majd csípőmmel nekitámaszkodtam a konyhapultnak és csak néztem ki a fejemből. Gyors lépteket hallottam, szívem gyorsabban kezdett verni, vártam mi lesz Brad következő lépése. Az ajtóban megállt, és várt. Tekintete megbánást tükrözött, ismertem már őt annyira, hogy tudjam tényleg megbánta.

- Milyen fiúról beszéltél? - kérdezte meg. Komolyan számon kéri rajtam, hogy kivel találkoztam? Ki ő az apám?

- Nem mintha magyarázattal tartoznék neked, de a fiú volt az autószalonból – mondtam egyszerűen. Tekintete dühös volt, izmai megfeszültek, szemében megcsillant a féltés is. Úgy érzem, ő szinte már a bátyám, de most csalódtam benne, amiért ott hagyott egy öreg néni miatt.

- Jobban teszed, ha nem találkozgatsz idegenekkel, még valami bajod eshet – mondta ridegen, érzelemmentes arccal, majd kiment a konyhából. Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta lakhelyem. Én nem fogok tőle bocsánatot kérni!

- Mondjuk ha valaki nem hagy ott a semmi közepén, nem találkoztam volna vele - kiáltottam utána, és levettem a kávét a tűzről, mert majd' kifutott. Csak töményen gyorsan lehúztam, hátha nem leszek annyira ideges. Meg is égettem a nyelvemet, ezért gyorsan a kinyitottam a csapot, hogy lehűtsem a torkomat. Persze amilyen szerencsétlen vagyok a bögrét lelöktem, ami a földön landolt és a kávé is szétfolyt. Magamban szitkozódtam egy sort, majd felszedtem az üvegszilánkokat a földről, és feltöröltem a padlót. Leültem a kanapéra, és a mini televíziót bekapcsoltam, amin épp a kedvenc sorozatom ment. Már dél lenne? Rápillantottam az órára, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy ma is átaludtam a fél napot, ahelyett hogy tanultam volna. De azért ezt a fél órás részt még megnéztem. Utána bőségesen megebédeltem, felkaptam egy mackónadrágot és egy bő pólót, majd befészkelve magamat egy fotelbe tanulni kezdtem. Számomra ez már szinte mindennapos program.

***

A telefonom hangos csörgéssel jelezte, hogy valaki beszélni kíván velem. Először nem volt kedvem felvenni, szinte biztosra vettem, hogy Brad az. Feltápászkodtam ültömből és előkerestem a telefonom. Ismeretlen számról hívtak, amit általában nem veszek fel, de most megtettem.

- Hallo? - szóltam bele unottan, tartottam tőle, hogy megint valami hülyeségre akarnak rábeszélni.

- Szia! Én vagyok, a srác a szalonból – mutatkozott be. Mosolyra húztam számat, örültem, hogy végre hívott, bár már teljesen megfelejtkeztem róla.

- Szia téged, hogy is hívnak? - kérdeztem meg nevetve, hisz egyszer sem mutatkoztunk be rendesen egymásnak.

- Az nem lényeges, játsszuk azt, hogy névtelenül ismerjük meg egymást, benne vagy? - kérdezte meg vidáman. Nagyon tetszett az ötlete, ezért bele is mentem. Bár kicsit tartottam tőle, hogy valamit titkolni szeretne, azért nem árulja el ki is valójában. Sokáig beszélgettünk, mire feleszméltem, hogy ma még be kéne magolnom legalább egy tételt.

- Figyelj, nekem mennem kell még tanulni – mondtam szomorúan.

- Persze menj csak nem akarlak hátráltatni, de valamikor találkozunk? - kérdezte meg.

- Szívesen megismernélek, persze – mondtam, már csak azért is, hogy Brad-t idegesítsem majd vele.

- Rendben holnap este kimehetnénk sétálni – mondta, és megbeszéltük, hogy a közeli parkban találkozunk. Elköszöntünk egymástól és visszatértem a tanuláshoz.

Miután besötétedett megvacsoráztam, majd alváshoz készülődtem. Most még jobban egyedül érzem magamat, mint eddig. Már Brad sincs itt nekem. De talán majd ez a fiú – akinek a nevét nem tudom – pótolja az űrt a szívemben, amit a barátok okoztak. Szerencsére velük nem fogok csak érettségin találkozni, mivel ők London gazdag negyedében élnek. Én is ott laktam, mielőtt el nem költöztem. Egyszer úgy is vissza kell majd mennem. De nem érdekel, addigra erős leszek. Ha belül nem is leszek boldog, legalább ők higgyék azt. Az egész életem egy színjáték. Egyedül Brad tudja ki is vagyok valójában, de vele ritkán találkozok. Most, hogy összevesztünk, nem tudom kiben bízhatok. Talán igaz a mondás, hogy az ember legjobb barátja a kutyája? Azt hiszem ezt én tudom a legjobban alátámasztani.

Elhessegettem a kosza gondolataimat és inkább ágyba bújtam. Szemeim ólomsúlyúvá váltak, majd hamar az álmok szigetére értem.

Másnap kipihenve éreztem magam. Jót tett az, hogy este viszonylag korán lefeküdtem. A napi rutinom szerint elkészültem, és főztem magamnak ebédet. A gőzölgő ételt a tűzhelyen hagytam, és beültem a nappaliba. Egyetlen sorozatot nézek, és mivel ma is épp az ment, ezért megnéztem. A tételekkel egész jól haladok, szerintem sikerülni fog az érettségi. Pontosabban biztosan sikerülni fog! Ebben kell hinnem...

Miután a kutyám lábát lejegeltem, beadtam neki a gyógyszereit, és vettem neki tápot, elkezdtem készülődni a sétára. Felvettem egy zöld ruhát, egy fekete bőrdzsekit, és egy színes sálat tekertem a nyakam köré. A hajamat lazán felkontyoltam, a táskámba mindent bepakoltam ami szükséges lehet, majd lábamra húztam a fekete bokacsizmámat. Utoljára megnéztem magam a tükörben, megigazítottam a ruhámat és kiléptem a lakásból. Bezártam az ajtót, és lesiettem a lépcsőn. Kiléptem az utcára, ahol nem volt még annyira hideg. A park felé menet vettem magamnak egy forró csokit, amit útközben meg is ittam. Leültem a legközelebbi padra és vártam. Vártam a fiúra, aki mindjárt itt lesz...