9. rész: Vesztesek és győztesek

Sziasztok!

Sajnálom a hosszas késést, de nem volt ihletem, se kedvem írni. lett volna időm, de egyszerűen nem ment. Viszont ennek hatására elkezdtem szerkeszteni egy design blogon (katt). Mindegy is, remélem elnyeri tetszéseteket az új rész. A kinézet változott, a modulsáv még nem, mivel egyszerűen nem tudom elmenteni a változtatásokat. Jó olvasást, igyekszem sietni az új résszel!

Kívülről magabiztosságot árasztva, mégis reszketve lépek be az iskola kapuin. Az agyam kattog, akaratlanul is a Coltonnal való beszélgetésem jut az eszembe. „Nekem sincs” – visszhangzik a fejemben válasza, miszerint egy cipőben járunk és nincs legjobb barátunk.  Hogy lehet, hogy ennek a kedves srácnak nincs legjobb barátja? Mielőtt elmerengnék, már a kijelölt teremhez érek, és időm sincs visszafordulni, elkerülve a többiekkel való találkozást. Ruhámon sebtében végigsimítok. A többiekhez közeledve, kiszúrom legjobb barátnőmet, aki tátott szájjal néz végig ruhámon. Elfojtok egy gúnyos mosolyt, amiért merészkedtem felvenni, a bálra szánt ruhámat, majd figyelem, ahogy odasúg Mary-nek, és az egész sztori futótűzként terjed. Mire melléjük érek, mindenki tudja mi is van rajtam. Félelmemet elhagyva farkasszemet nézek egykori szerelmemmel, akinek szemében döbbenet ül. Kevés idő telt el, az iránta érzett szerelmem pedig sosem fog múlni, de elnyomom az iránta érzett kíváncsiságom. Magabiztosan szólásra nyitom a számat, köszönök nekik, majd arrébb állok. Nem várom, hogy viszonozzák gesztusom. Szófoszlányokat hallok a beszélgetésükből, és úgy érzem, én nyertem. Ma csak az írásbeli van, nem értem, miért nem tudhatjuk le a szóbelit is. Hirtelen kinyílik az ajtó, és az igazgató mosolyogva int nekünk, mi pedig egymás után bemegyünk. Utolsóként lépek be, nem akarok a többiekkel vegyülni. Egy hely marad, mégpedig az első padban, ezért készségesen ülök le. Nem zavar, hogy a tanár előtt ülök, csak némileg frusztrál, hogy a többiek mögöttem ülnek. A tekintetük kereszttüzében vagyok, viszont én nem látom őket. Többet idegeskedtem a hatásos belépőm miatt, ezért csak most kezdek el igazán izgulni, mert felfogtam, hogy sikerülnie kell az olasz vizsgámnak. 

***

Másfél óra folyamatos gondolkodás leszívta az agyamat, mégis megkönnyebbülve állok fel a helyemről. Az igazgató még beszél egy kicsit a holnapi szóbeliről, majd mehetünk is ki. Miért hittem azt, hogy tényleg győzhetek? Az osztályom – beleértve a legjobb barátnőmet – csapatostul indulnak meg a közeli pizzázó felé, észre se véve engem. Még a nyomi Wendyt is hívják magukkal, aki mosolyogva követi őket, mint egy pincsi. Megsemmisülve állok a folyosón, a nevetésük egyre elhalkul. Még látom a fordulóban, hogy a barátnőm ránéz. Jól látom, hogy szemében bűntudat csillog? Biztos, csak odaképzeltem. Vesztettem. Mosolyt erőltetve arcomra lépek ki a kapun, majd sietve hazakullogok. Mit vártam, hogy mert merészen beléptem, majd megkedvelnek? Nem, és talán nem is ez volt a célom. De ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára, én pedig hülye voltam és reménykedtem. Már félúton járok, mikor egy ismerős autó lelassít mellettem. A pulzusom az egekbe szökik, rápillantok a sofőrre, aki sármos mosollyal néz rám. Megáll az út szélén, én pedig odasétálok a kocsi mellé.
- Szia, hogy-hogy erre? – kérdezem meg Colton-tól megszeppenve, próbálom elrejteni szomorúságom.
- Szia, most lett vége a műszakomnak, te miért sétálsz egyedül? – kérdezi meg kedvesen.
- Nyelvvizsgán voltam – felelem, mire beinvitál az anyós ülésre. Készségesen helyet foglalok, majd hazafelé vesszük az irányt. A hangulatom hirtelen változik boldoggá, próbálom elfelejteni az elmúlt két órát. Hamar érkezünk meg, ezért behívom egy kávéra, amit elfogad. Beszélgetünk, kicsit kiöntöm neki a lelkét, aminek nagyon örül, hogy megnyílok előtte. Aztán mivel úgy érzem, hogy a lelki szemetes ládámnak használtam, ezért inkább elhallgatok, hogy ne csak rólam szóljon minden. Kicsit fagyos lesz a hangulat, ezért felvetem, hogy nézhetnénk filmet.

- Nézzünk horrort – néz rám kiskutya szemekkel, mire nevetnem kell, de azért belegyezek. Utálom a horrorokat, egyenesen félek tőlük, de azt nem kell tudnia, majd kibírom valahogyan. Az asztalra rakok két tál kukoricát, hozok magunknak forró teát, és begubózunk egy-egy takaróba. Ijedten kezdek bele a Fűrész első részének nézésébe, amit Colton állítása szerint már vígjátékként néz meg, míg én egyszer se láttam.

Az idő rohamosan eltelt, arra eszmélek fel, hogy sötétedik. A film közben rengetegszer megijedtem, aminek hatására, ő karját átdobva vállamon ölelt magához közelebb.  Colton már úgy gondolja, nem zavar tovább (pedig egyáltalán nem zavar), és inkább hazafelé indul. Lekísérem a kocsijához, beül, beindítja a motort, még beszélünk egy kicsit, majd elindul. De nem sikerül, az autó nem engedelmeskedik neki, valószínűleg elfogyott a benzin, vagy pedig elromlott. Colton kissé idegesen kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, majd hosszas vizsgálat után megjegyzi, hogy valami elromlott. Nem kérdezem, hogy mi, hisz úgysem érteném.
- Hívok egy vontatót – mondja és előkeresi a telefonját, mire feleszmélek és hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:
- Hagyd, majd elintézed holnap, maradj nálam, úgyis kikészített ez a horror – mondom nevetve. Burkoltan megkértem rá, hogy aludjon nálam, mint barát. Hisz megbeszéltük, hogy inkább leszünk barátok, és élvezzük egymás társaságát. Elgondolkozik, majd szerencsémre belemegy.

Boldogan baktatok fel a lépcsőn, nyomomban a fiúval, majd ismét beengedem a lakásomba. Lehuppanunk a kanapéra, kicsit még tévézünk, meg beszélgetünk. Későre jár, ezért hagyom, hogy előbb megfürödjön. Egy szál boxerben és kissé vizes mellkassal lép ki a fürdőből, én pedig gyorsan elkapom róla a tekintetem, mielőtt elvarázsolna. A szekrényemben találtam egy férfi pólót, ami szerintem még Bradé volt, azt odaadom neki, és én is elmegyek fürdeni. Alváshoz felveszek egy sportmelltartót rá egy pólót, és egy hosszú leggingst. Amúgy nem így szoktam aludni, de mégiscsak fiú van a társaságomban. Most pedig következik az ágy kérdése: ki hol aludjon? Illedelmes házigazda lévén a kanapén foglalok helyet, Coltont pedig a szobámba küldöm aludni.

- Hülye vagy, biztos nem túrlak ki az ágyadból – mondja nevetve, de mégis komolyságot tükröz tekintete. Az ágyam egyszemélyes, ketten csak szorosan egymás mellett férünk el, viszont nem aludhatok én az ágyon, mert hülyén érezném magam.
- Mondanám, hogy aludjunk az ágyon, de eszméletlen kicsi – sütöm le a szemem, de azért eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne mellette feküdni, érezni a közelségét. A szobámba futok és a szekrényem mélyéről kihalászom a végszükség esetén használt felfújható gumimatracokat. Kettő is van, így mindkettőt kiviszem a nappaliba. Keresek egy pumpát és felfújom őket, majd, mint valami nagy zseni nézek Coltonra. Mivel nem reagál, ezért elhelyezem a matracokat egymás mellett, kihozok két takarót, párnát, és levágódom az egyik matracra. Jelzem, hogy ő is jöjjön, majd végül levágódik mellém. Szembe fordulok vele, és mielőtt elmerengnék tengerkék szemeiben, inkább lesütöm szemem. A tudat, hogy egymás mellett fekszünk, cirka másfél méterre, beindítja az eddig nem létező fantáziámat. Türtőztetem magam és megköszörülöm a torkomat. Halkan beszélgetünk, a lámpát leoltjuk, csak a kettőnk közé rakott telefonom ad némi hangulatvilágítást. Egy idő után a telefonom fénye elhal, a beszélgetések ritkulnak, a legutolsó, amit látok egy gyönyörű kék szempár.

8. rész: Vasárnapi ebéd

Kedves Olvasók!

Megérkeztem az új résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket, várom a véleményeket! Jó olvasást, igyekszem hamar hozni új részt xx Hunny B.

Kétség sem fér abba, hogy tetszik nekem ez a fiú, a tegnapi randi pedig ezt még inkább alátámasztotta. Komolyabb érzéseimmel még bizonytalan lábakon állok, nem vagyok biztos semmiben. Nagyon jól éreztem magam vele, és még ha többet is érzek iránta az eddigieknél, azt nem fogom egyből a tudtára adni. Szeretném, ha olyan lenne, mint a régi időkben, mikor még a fiúk udvaroltak a lányoknak, nem fordítva. Nem fogom magam könnyen adni, feltéve, ha kellek neki. Még nem nyílok meg neki teljesen, szeretném, ha az erős énemet látná, nem pedig az érzékeny, gyenge szürke kisegeret, amit a különös külsőm takarni kíván a kíváncsi szemek elől. Igen, álarcot viselek, ahogyan mindenki más, és nem fogom könnyen hagyni, hogy ezt bárki is lerombolja. A randiról hazatérve csak mosollyal az arcomon feküdtem le, és emlékeztem vissza az emlékekre, melyeket ez a csodás este okozott.

Szombathoz híven a délelőttömet az üzletben töltöttem, és mikor épp nem akadt új vevő egy újságot olvasgattam jövedelmezőbb munkák után kutatva. Nem igazán akadt nekem való, de igyekeztem nem feladni ilyen könnyen. A munkaidő kivételesen hamar eltelt, tekintve, hogy izgalmas volt hallgatni Abby és Dylan szurkálódásait.
Késő délután a parkból visszatérve eszembe jutott, hogy meg kéne látogatnom a családomat. Ha a szüleim mérgesek is rám, Lana biztos nagyon örülne a látogatásomnak. Elhatároztam, hogy amint hazaérek, felhívom Anyut, hogy előre szóljak, hogy meglátogatnám őket, hogy én is részese lehessek a hagyományos vasárnapi ebédnek.

Másnap szokatlanul izgatottan keltem fel, pedig csak egy ebédre mentem. De féltem, hogy mit mondanak a szüleim, hogy hogyan fognak reagálni az új hajszínemre és ehhez hasonló kétségek gyötörtek. Délelőtt elővettem egy normális kinézetű egyberuhát, amibe a szüleim se köthetnek bele. Combközépig ér, nem mély kivágású, lenge fekete ruha, szóval szerint pont jó. Unalmamban előhalásztam a laptopomat és megnéztem pár részt a sorozatomból, amiről az utóbbi időben lemaradtam. Amióta feltűnt Colton az életem fenekestül felforgott és teljesen máshogy látom a világot. Meglátom benne a jót is, nem csak a rosszat. Azt hiszem, ez a fiú el fogja venni az eszem. De nem bánom, hisz az elmúlt időszakban sokkal boldogabb vagyok, mint valaha. Pedig semmi nem történt. Szereztem egy új barátot, Brad-del egyre többet találkozok, és az életem kezd egyenesbe jönni. Reményeim szerint az érettségim jól sikerül és mehetek egy neves egyetemre is. Igazából nem tudom, mi szeretnék lenni, ezért többféle kart is megjelöltem. Miután feleszméltem a sorozatnézésből, már kellően elszaladt az idő, ezért elkezdtem készülődni. Nem vittem túlzásba, felvettem a ruhámat egy egyszerű telitalpú cipővel, a hajamat kifésültem és szabadon hagytam, majd pár dolgot beletuszkoltam egy táskába és elindultam a legközelebbi buszmegállóba. Az út legalább fél óra volt, hisz családom és - nemrégiben még én is - London másik felében laknak. A busz szinte a nagy családi ház előtt rakott le, mely teljesen anya ízlését tükrözi: meleg homok színek, kövekkel kirakott járda, a ház pedig eltakarja a kíváncsi szemek elől a hátsó kertet, amit nagyon imádok: beépített medence, kemence a sarokban, sütögető, hintaágy, és a húgomnak egy hinta. Nagyon szerettem ebben a luxusban élni, de szerencsére sosem voltam elkényeztetve.

Izgatottan álltam meg a tölgyfa ajtó előtt, a lábaim kicsit fáztak, pedig már április végét koptattuk. Kopogtam az ajtón, majd beszédfoszlányokat hallottam a túloldalról. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és kisiskolás húgommal találtam szemben magamat. Egyből odaugrott mellém és én nagy nehezen, de felkaptam az ölembe.

- Szia Lana! – mondtam boldogan a viszontlátás miatt. Annyira örültem, hogy egyetlen testvéremet újra láthatom. Miután leraktam egy puszit nyomtam a homlokára, majd bementem a jól ismert útvonalon a konyhába, ahol anyu szorgoskodott. Most is gyönyörű volt és lerítt róla, hogy határozott nő. Szőke haját – amit sajnos én nem örököltem tőle, csak a húgom – szoros kontyba fogta, ruhája tengerkék színű és letisztult. Sosem szerette a csicsás dolgokat.

- Anya – mondtam halkan, mire ő a meglepetéstől megfordult és mosoly ült ki arcára. Odamentem hozzá és megöleltem, mire ő védelmezően a karjaiba zárt. – Hiányoztál – suttogtam.
- Te is nekem, kincsem – mondta meghatottan, majd eltolt magától és az arcom minden négyzetcentiméterét megvizsgálta. – Sokat változtál, kész nő vagy – mondta büszkén, mire az én arcomra csak egy zavart mosoly ült ki. – Na, de mi ez a haj? – kérdezte felháborodottan, mire lesütöttem szemem.

- Kellett egy kis változás – mondtam őszintén. Én is tudom, hogy ez nem én vagyok, de ez maga az álca. – Anyu, gyönyörű vagy – mondtam végignézve rajta még egyszer, mire ő csak legyintett. Felment kicsit rendbe szedni magát, én közben megkerestem apámat, aki valószínűleg a dolgozószobában lesz. Sejtésem beigazolódott, amikor megpillantottam az asztala mögött ülni, és éppen a számítógépén ügyködött. Bekopogtam, mire rám emelte csodaszép kék szemeit és meglepetten, szeretettel nézett rám. Beljebb merészkedtem és mellé léptem, miközben ő megnyomta a kis ikszet a monitor jobb felső sarkában, és teljes mértékben rám szentelte a figyelmét. Örültem neki, mert ő mindig is fontosnak tartotta a munkáját, hogy a megélhetésünket biztosítsa. Ezáltal sokat utazott, ha itthon volt, akkor is estig a dolgozószobában volt. Combjára kettőt paskolt, mire én ráültem arra, egyik karommal átkaroltam, miközben fejemet vállára hajtottam. Csak ültem ebben a kialakult boldogság buborékban és néztem ki a fejemből.

- Mikor kezdődnek a vizsgák? – rántott ki a buborékból egy kérdés, mire feleszméltem és készségesen válaszoltam édesapámnak.
- Szerdán lesz az olasz nyelvvizsgám, utána pedig szinte minden héten lesz valami – húztam el a számat, és akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem, ahogy rám tört az izgulás és félés.
- Sikerülni fog, bízom benned – mondta apu mélyen a szemeimbe nézve, mire nyeltem egyet. Ha magam miatt nem is, de miattuk muszáj sikerülnie. Szeretném, hogy apám büszke legyen rám. Szerencsére ő nem olyan, hogy azt szeretné, az ő nyomdokait kövessem. Igaz, hogy enélkül semmi elképzelésem sincsen, de majd úgy lesz, ahogy a Sors akarja.
Anya hangos kiáltása szelte ketté a levegőt, miszerint: Ebéd! Felpattantam és apu oldalán mentem ki az ebédlőbe, helyet foglaltunk a nagy asztalnál, a húgom pedig futva közelítette meg az étkezőt, miközben szőke fürtjei lobogtak. Virágos ruhájában egy hercegnőre hasonlított. Anya az asztal közepére tette a pulykát, amit ritka alkalmakkal eszünk, de a kedvencem. Nekiálltunk enni, közben beszélgettünk. Persze a fő téma, az érettségi volt.
- Tanulsz rendesen Courtney? – kérdezte anyám szigorúan, mire én sóhajtva ránéztem.
- Persze, hogy tanulok – mondtam készségesen.
- Evy – becézett húgom vezetéknevünkön – Nem akarsz visszajönni? – kérdezte meg bociszemekkel, aminek nem tudtam ellenállni. Most, hogy mondjam meg neki, hogy egyedül szeretnék boldogulni? Anyu méregetett, és várta, hogy ebből, hogyan jövök ki.
- Lana, tudod, hogy engem bármikor hívhatsz anya telefonján, és akkor jövök is. Csak most egyedül kell boldogulnom – mondtam kedvesen, mire ő értelmezte a mondatot és megkérdezte tőlem:
- És ha én minden nap hívlak, akkor mindennap jössz? – Mind nevetve néztük Lana-t, aki fiatalságával ellenben nagyon eszes.

Sokáig beszélgettünk, sok mindenről és örültem, hogy végre újra együtt a család. Nagyon jól éreztem magam, de este haza kellett menjek. Este pedig írtam egy SMS-t Coltonnak, a megbeszéltek alapján. Mert azt találtuk ki, hogy jobban megismerjük egymást, hogy minden nap küldünk egymásnak bármilyen úton egy-egy információt, fontos tudnivalót magunkról, és így én is jobban bízhatok majd benne, és ismerni fogom, akár a tenyeremet. Sokáig gondolkodtam, hogy mit írjak kezdetnek, végül csak ennyit pötyögtem be:
„Nincs legjobb barátom. ”