8. rész: Vasárnapi ebéd

Kedves Olvasók!

Megérkeztem az új résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket, várom a véleményeket! Jó olvasást, igyekszem hamar hozni új részt xx Hunny B.

Kétség sem fér abba, hogy tetszik nekem ez a fiú, a tegnapi randi pedig ezt még inkább alátámasztotta. Komolyabb érzéseimmel még bizonytalan lábakon állok, nem vagyok biztos semmiben. Nagyon jól éreztem magam vele, és még ha többet is érzek iránta az eddigieknél, azt nem fogom egyből a tudtára adni. Szeretném, ha olyan lenne, mint a régi időkben, mikor még a fiúk udvaroltak a lányoknak, nem fordítva. Nem fogom magam könnyen adni, feltéve, ha kellek neki. Még nem nyílok meg neki teljesen, szeretném, ha az erős énemet látná, nem pedig az érzékeny, gyenge szürke kisegeret, amit a különös külsőm takarni kíván a kíváncsi szemek elől. Igen, álarcot viselek, ahogyan mindenki más, és nem fogom könnyen hagyni, hogy ezt bárki is lerombolja. A randiról hazatérve csak mosollyal az arcomon feküdtem le, és emlékeztem vissza az emlékekre, melyeket ez a csodás este okozott.

Szombathoz híven a délelőttömet az üzletben töltöttem, és mikor épp nem akadt új vevő egy újságot olvasgattam jövedelmezőbb munkák után kutatva. Nem igazán akadt nekem való, de igyekeztem nem feladni ilyen könnyen. A munkaidő kivételesen hamar eltelt, tekintve, hogy izgalmas volt hallgatni Abby és Dylan szurkálódásait.
Késő délután a parkból visszatérve eszembe jutott, hogy meg kéne látogatnom a családomat. Ha a szüleim mérgesek is rám, Lana biztos nagyon örülne a látogatásomnak. Elhatároztam, hogy amint hazaérek, felhívom Anyut, hogy előre szóljak, hogy meglátogatnám őket, hogy én is részese lehessek a hagyományos vasárnapi ebédnek.

Másnap szokatlanul izgatottan keltem fel, pedig csak egy ebédre mentem. De féltem, hogy mit mondanak a szüleim, hogy hogyan fognak reagálni az új hajszínemre és ehhez hasonló kétségek gyötörtek. Délelőtt elővettem egy normális kinézetű egyberuhát, amibe a szüleim se köthetnek bele. Combközépig ér, nem mély kivágású, lenge fekete ruha, szóval szerint pont jó. Unalmamban előhalásztam a laptopomat és megnéztem pár részt a sorozatomból, amiről az utóbbi időben lemaradtam. Amióta feltűnt Colton az életem fenekestül felforgott és teljesen máshogy látom a világot. Meglátom benne a jót is, nem csak a rosszat. Azt hiszem, ez a fiú el fogja venni az eszem. De nem bánom, hisz az elmúlt időszakban sokkal boldogabb vagyok, mint valaha. Pedig semmi nem történt. Szereztem egy új barátot, Brad-del egyre többet találkozok, és az életem kezd egyenesbe jönni. Reményeim szerint az érettségim jól sikerül és mehetek egy neves egyetemre is. Igazából nem tudom, mi szeretnék lenni, ezért többféle kart is megjelöltem. Miután feleszméltem a sorozatnézésből, már kellően elszaladt az idő, ezért elkezdtem készülődni. Nem vittem túlzásba, felvettem a ruhámat egy egyszerű telitalpú cipővel, a hajamat kifésültem és szabadon hagytam, majd pár dolgot beletuszkoltam egy táskába és elindultam a legközelebbi buszmegállóba. Az út legalább fél óra volt, hisz családom és - nemrégiben még én is - London másik felében laknak. A busz szinte a nagy családi ház előtt rakott le, mely teljesen anya ízlését tükrözi: meleg homok színek, kövekkel kirakott járda, a ház pedig eltakarja a kíváncsi szemek elől a hátsó kertet, amit nagyon imádok: beépített medence, kemence a sarokban, sütögető, hintaágy, és a húgomnak egy hinta. Nagyon szerettem ebben a luxusban élni, de szerencsére sosem voltam elkényeztetve.

Izgatottan álltam meg a tölgyfa ajtó előtt, a lábaim kicsit fáztak, pedig már április végét koptattuk. Kopogtam az ajtón, majd beszédfoszlányokat hallottam a túloldalról. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és kisiskolás húgommal találtam szemben magamat. Egyből odaugrott mellém és én nagy nehezen, de felkaptam az ölembe.

- Szia Lana! – mondtam boldogan a viszontlátás miatt. Annyira örültem, hogy egyetlen testvéremet újra láthatom. Miután leraktam egy puszit nyomtam a homlokára, majd bementem a jól ismert útvonalon a konyhába, ahol anyu szorgoskodott. Most is gyönyörű volt és lerítt róla, hogy határozott nő. Szőke haját – amit sajnos én nem örököltem tőle, csak a húgom – szoros kontyba fogta, ruhája tengerkék színű és letisztult. Sosem szerette a csicsás dolgokat.

- Anya – mondtam halkan, mire ő a meglepetéstől megfordult és mosoly ült ki arcára. Odamentem hozzá és megöleltem, mire ő védelmezően a karjaiba zárt. – Hiányoztál – suttogtam.
- Te is nekem, kincsem – mondta meghatottan, majd eltolt magától és az arcom minden négyzetcentiméterét megvizsgálta. – Sokat változtál, kész nő vagy – mondta büszkén, mire az én arcomra csak egy zavart mosoly ült ki. – Na, de mi ez a haj? – kérdezte felháborodottan, mire lesütöttem szemem.

- Kellett egy kis változás – mondtam őszintén. Én is tudom, hogy ez nem én vagyok, de ez maga az álca. – Anyu, gyönyörű vagy – mondtam végignézve rajta még egyszer, mire ő csak legyintett. Felment kicsit rendbe szedni magát, én közben megkerestem apámat, aki valószínűleg a dolgozószobában lesz. Sejtésem beigazolódott, amikor megpillantottam az asztala mögött ülni, és éppen a számítógépén ügyködött. Bekopogtam, mire rám emelte csodaszép kék szemeit és meglepetten, szeretettel nézett rám. Beljebb merészkedtem és mellé léptem, miközben ő megnyomta a kis ikszet a monitor jobb felső sarkában, és teljes mértékben rám szentelte a figyelmét. Örültem neki, mert ő mindig is fontosnak tartotta a munkáját, hogy a megélhetésünket biztosítsa. Ezáltal sokat utazott, ha itthon volt, akkor is estig a dolgozószobában volt. Combjára kettőt paskolt, mire én ráültem arra, egyik karommal átkaroltam, miközben fejemet vállára hajtottam. Csak ültem ebben a kialakult boldogság buborékban és néztem ki a fejemből.

- Mikor kezdődnek a vizsgák? – rántott ki a buborékból egy kérdés, mire feleszméltem és készségesen válaszoltam édesapámnak.
- Szerdán lesz az olasz nyelvvizsgám, utána pedig szinte minden héten lesz valami – húztam el a számat, és akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem, ahogy rám tört az izgulás és félés.
- Sikerülni fog, bízom benned – mondta apu mélyen a szemeimbe nézve, mire nyeltem egyet. Ha magam miatt nem is, de miattuk muszáj sikerülnie. Szeretném, hogy apám büszke legyen rám. Szerencsére ő nem olyan, hogy azt szeretné, az ő nyomdokait kövessem. Igaz, hogy enélkül semmi elképzelésem sincsen, de majd úgy lesz, ahogy a Sors akarja.
Anya hangos kiáltása szelte ketté a levegőt, miszerint: Ebéd! Felpattantam és apu oldalán mentem ki az ebédlőbe, helyet foglaltunk a nagy asztalnál, a húgom pedig futva közelítette meg az étkezőt, miközben szőke fürtjei lobogtak. Virágos ruhájában egy hercegnőre hasonlított. Anya az asztal közepére tette a pulykát, amit ritka alkalmakkal eszünk, de a kedvencem. Nekiálltunk enni, közben beszélgettünk. Persze a fő téma, az érettségi volt.
- Tanulsz rendesen Courtney? – kérdezte anyám szigorúan, mire én sóhajtva ránéztem.
- Persze, hogy tanulok – mondtam készségesen.
- Evy – becézett húgom vezetéknevünkön – Nem akarsz visszajönni? – kérdezte meg bociszemekkel, aminek nem tudtam ellenállni. Most, hogy mondjam meg neki, hogy egyedül szeretnék boldogulni? Anyu méregetett, és várta, hogy ebből, hogyan jövök ki.
- Lana, tudod, hogy engem bármikor hívhatsz anya telefonján, és akkor jövök is. Csak most egyedül kell boldogulnom – mondtam kedvesen, mire ő értelmezte a mondatot és megkérdezte tőlem:
- És ha én minden nap hívlak, akkor mindennap jössz? – Mind nevetve néztük Lana-t, aki fiatalságával ellenben nagyon eszes.

Sokáig beszélgettünk, sok mindenről és örültem, hogy végre újra együtt a család. Nagyon jól éreztem magam, de este haza kellett menjek. Este pedig írtam egy SMS-t Coltonnak, a megbeszéltek alapján. Mert azt találtuk ki, hogy jobban megismerjük egymást, hogy minden nap küldünk egymásnak bármilyen úton egy-egy információt, fontos tudnivalót magunkról, és így én is jobban bízhatok majd benne, és ismerni fogom, akár a tenyeremet. Sokáig gondolkodtam, hogy mit írjak kezdetnek, végül csak ennyit pötyögtem be:
„Nincs legjobb barátom. ”