1.rész: Brad

Kedves Olvasóim!

Köszönöm nektek az eddigi visszajelzéseket, örülök, hogy már a prológus elnyerte tetszéseteket. Kicsit később hoztam az első részt, mint amire terveztem, de a gimi nekem is betett. Nem tudom előre megmondani mikor várható a következő rész, de igyekezni fogok. Ha tetszik, iratkozzatok fel, kommenteljetek, pipáljatok, szavazzatok. Csak ennyit akartam!

Jó olvasást!

L*encii.~

Reggel a nap fénysugaraira ébredtem. Dünnyögve fordultam a másik felemre és a fejemre húztam a takarót. Vissza szerettem volna aludni, de egy kisebb zajra azonnal kipattant a szemem. Belebújtattam lábaimat a mamuszomba, majd a szekrényről leakasztottam a köntösöm és felvettem. Kinyitottam a faajtót és a folyosóra léptem. Ásítások közepette léptem a nappaliba, ahol nemvárt meglepetés fogadott. Marley a kanapén feküdt, szájában egy párna, amely össze-vissza volt tépve, ahogyan a kanapé huzata is. Pedig biztos vagyok benne, hogy bezártam a vendégszobát, onnan nem jöhetett ki. Mérges voltam rá, ilyet nem sokszor szokott csinálni. Ezt ő is észrevette, ezért inkább meghúzta magát az egyik sarokban. Magára hagytam a nappaliban és a konyhába sietve csináltam magamnak egy zöldteát. Míg az elkészült, összedobtam egy szendvicset és egy tányérra raktam. Egy bögrével és tányérral a kezemben ültem le a kis asztalhoz, majd enni kezdtem. Marley lábamhoz dörgölőzött, szemében szomorúság tükröződött.

- Tudod, hogy szeretlek, de szétszaggattad a kanapémat – mondtam neki, miközben megsimogattam fejét. Néhányan őrültnek nézhetnek, amiért a kutyámhoz beszélek, de nekem ő sokat jelent. A bögrét és a tányért a mosogatóba raktam, majd a szobámba mentem felöltözni. Felvettem egy fekete nadrágot, és egy a színével megegyező kardigánt, s, hogy ne legyen túl gyászos, egy fehér inggel párosítottam. Hajamat megfésültem és hagytam, hogy vállamra omoljon. Fogat mostam, majd felvettem fekete cipőm és a kedvenc táskámat magamhoz véve, léptem ki a lakásból. Gondosan bezártam magam után az ajtót, hogy kutyám véletlenül se szökjön ki. Nem volt kedvem a liftre várni, ezért inkább lépcsőztem. Leérve a földszintre megpillantottam a portást, és illedelmesen köszöntöttem. Viszonozta gesztusomat, majd továbbment. Nem szeretem ezt a bérházat, kívülről nagyon lepukkant, de a lakásból próbáltam kihozni a maximumot. Szerintem egész otthonos lett. Kilépve a rozsdás vasajtón, megcsapott a hideg londoni levegő. Nem tudtam igazából merre tartok, talán meg kéne látogatnom a családomat, vagy csak sétálnom a parkban. Inkább az utóbbi mellett döntöttem, nem nagyon szeretnék a szüleim szeme elé kerülni. Nem tetszett nekik, hogy csak úgy, szó nélkül elköltöztem. Igen, félek. Egy gyáva nyúl vagyok, és éppen ezen szeretnék változtatni. Mivel tudtam, hogy utálom a gyorséttermi kaját, ezért ebédre bevásároltam néhány hozzávalót. Bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és kedvenc zenéimet hallgattam, miközben siettem hazafelé. Körülbelül félúton, valaki hirtelen megfogta a vállamat, amire nagyot ugrottam. Csak halk nevetés volt rá a válasz. Megfordultam és Brad az unokatesóm állt velem szemben. Közelebb mentem hozzá és szorosan megöleltem. Kissé meglepődött a szívélyes fogadtatás miatt, mert a legutóbbi találkozásunkkor bevágtam a durcát, amit persze nem vettem komolyan. Végül visszaölelt. Örültem végre, hogy van egy ember, aki úgy elfogad ahogy vagyok.

- Coco, tudod, veszélyes zenét hallgatni miközben egyedül vagy az utcán – mondta. Brad mondhatni a kedvenc rokonom, a szüleim és a húgom után. Nagyon jól kijövünk egymással. Barna haja és kék szeme van, amivel minden lányt levesz a lábáról. Az biztos, hogy hetente váltogatja a barátnőit, sosem tud megállapodni egynél. Lányok ezreinek a szívét törte már össze, de nem tudok rá emiatt haragudni, ő senkivel nem úgy jön össze, hogy azt mondja neki: Örökké. Minden lánnyal tisztázza, hogy ő nem vágyik hosszú kapcsolatra, inkább csak kalandra. 

- Tudom – zártam le a témát ennyivel. - Hogy-hogy erre jársz? - kérdeztem meg, utalva arra, hogy ő cambridgei.

- Csak gondoltam feljövök megnézni a kedvenc unokahúgomat, ha már ő nem látogat meg - mondta komolyan, de a végén szája mosolyra húzódott. - Amúgy autót szeretnék venni - mondta büszkén, kihúzva magát. 
- Miből? - kérdeztem meg, miközben próbáltam visszatartani előtörő nevetésemet. Brad nem az a típus, aki annyit dolgozna. Nem hiszem, hogy saját erejéből szerzett pénzt. 
- Megdolgoztam érte - mondta sértődötten. Én csak gyanúsan méregettem, míg ki nem nyögte a teljes igazságot. - Na jó, a főnök lányával járok, és munkaidőben mindig felmentünk hozzá, már ha érted mire gondolok – mondta sokatmondó pillantással. Csak vállon bokszoltam, mire ő elnevette magát.

- Amúgy mi ez az új stílus? - kérdezte meg, majd végigmért, végül pedig tekintete megállapodott az arcomon.

- Változni szeretnék – mondtam a legnagyobb magabiztossággal. Ő tudta mi történt velem, ezért nem is kérdezősködött tovább. Körülnéztem és már egy teljesen idegen környéken voltunk. - Hol is szeretnél autót venni? - kérdeztem meg tőle. Ő nem válaszolt, csak hívott egy taxit és bediktálta a címet. Egy autószalon előtt tett ki minket a taxis, majd én, kezemben szorongatva a szatyrokat léptem be az üzletbe. Egy 50-es férfi üdvözölt minket, majd egy körülbelül velem egykorú fiú kérdezgetett az elképzeléseinkről. Pontosabban Brad elképzeléseiről.

- Egy két személyes autóra gondoltam, piros illetve fekete színben – mondta Brad, a nem túl határozott elképzelését. Még a márkáját se mondta meg.

- Milyen márkára gondolt? - kérdezte a fiú. Beszélgetésük közben volt időm végigmérni: Barna haj, kék szem, tökéletes mosoly. A szalon emblémájával ellátott pólójában volt és egy fekete nadrágban.

- Kisasszony! - szólított meg a fiú. Megráztam a fejem és próbáltam normálisan viselkedni – kisebb-nagyobb sikerrel.

- Igen? - kérdeztem vissza. Elég hülyén éreztem magam, hogy míg ő hozzám beszélt én végigmértem.

- Van elképzelése? - kérdezte meg még egyszer. Tetszett, hogy habár mindketten fiatalok vagyunk magáz, hiszen nem is ismer.

- Nem, de nem is az én autóm lesz – szabadkoztam. Csak álltam, mint egy fa és nem tudtam mit csinálni. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat. A szatyor vágta a kezemet, de nem akartam lepakolni. Brad intett, hogy menjek velük, ezért hát követtem őket. Miután kiválasztott egy autót, és elmentünk egy próbakörre, aláírt pár papírt, odaadta a pénzt, amit megkeresett, a többit pedig majd havonta befizeti. Az autója egész jó, az ára középkategóriás. Nem tudom milyen munkahelye volt, de sokat kereshetett. Megkapta a kulcsokat és mindent ami ezzel jár, majd kinyitotta az ajtót és betessékelt rajta. Megkerülte a kocsit és ő is beült. 

- Na hogy tetszik? - kérdezte Brad, kisebb szünet után. Körülnéztem a kocsiban, és be kell valljam tényleg nagyon tetszett.

- Király! Érted? Király! Nagyon jó – mondtam feldobódva.

- Oké, értettem – mondta nevetve, majd beindította az autót, bekapcsolta a rádiót és elindultunk. Megbeszéltük, hogy hazavisz, lepakolni a szatyraim, utána pedig kocsikázunk. Csend telepedett közénk, de egyáltalán nem volt kínos.

- Mióta van jogsid? - kérdeztem meg beszélgetést kezdeményezve. Tényleg érdekelt, nem is említette, hogy tud vezetni.

- A legutóbbi találkozásunk után kezdtem neki – mondta vidáman. Hamar odaértünk a lakásomhoz, felhívtam magamhoz, hogy ebédeljünk meg. Összedobtunk egy kis tésztát és megettük. Marley-t ismét magára hagyva távoztunk. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk körbeszáguldozni London-t. Azt hiszem, ma sem fogok tanulni az érettségire...