2.rész: Köszönöm, hogy itt hagytál, remélem boldog vagy

Kedves Olvasók!

Mivel volt időm megírtam az új részt, ami egész eseménydús lett - szerintem. Köszönöm a 3 feliratkozót, 238 látogatót, és 2 megjegyzést, sokat jelent. Várom még a véleményeteket bármilyen formában, mert szeretném tudni, hogy kinek hogy tetszik. Egy dologban vagyok biztos: ez a blog jobb lesz mint az előző! 

Jó olvasást

Üdv: L*encii.~

Sötétedéskor vitt haza Brad, nagyon jól éreztem magam vele. Örültem, hogy végre találkoztunk. Miután egy kicsit furikáztunk, beültünk egy bárba, de én csak pár pohárkával ittam. Mire hazaértem ki is józanodtam. Az osztálytársaim igaz, hogy pont emiatt nem bírnak, mert nem iszom, de ezt sem azért csináltam, hogy jóba legyek velük. Egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. Nem fogok nekik nyalizni, hogy bevegyenek a körükbe. Ami pedig Brad-et illeti, elvileg nem ivott, vagyis remélem, mert ő vezetett. Az más kérdés, hogy a jogsiját is elvehetik. Miután zuhanyzás közben majdnem elaludtam, lefeküdtem aludni. Persze az én drága szomszédomnak ilyenkor támad kedve zenét hallgatni, ezért hallgathatom a semmitmondó ritmust, amit zenének mertek nevezni. Szörnyű albérletben lakni, szerencse, hogy nincs még egy szomszédom.

***

Ölemben a tételekkel, egy bögre teával, betakarózva ülök a fotelban, és próbálom magolni a történelem tételeket. Még egy hónapom van hátra, nem szeretnék mindent az utolsó pillanatra hagyni. Míg a többiek ilyenkor is egymással lógnak, én inkább mindent megtanulok, mert így legalább nem kell majd éjszakákat fent maradnom. Aztán majd jó lesz nézni a meggyötört arcukat, mert nem aludtak semmit az elmúlt egy hónapban. Na de tegyük félre a kárörvendést és koncentráljunk a második világháborúra.

Miután bemagoltam egy-két tételt, agyilag leszívva, szinte zombiként mászkáltam a házban. Talán ez az oka annak, hogy véletlenül a kutyám lábára léptem. Szegény hangosan felnyüszített, mire észbe kaptam és leguggoltam hozzá. Megvizsgáltam a lábát, nem tűnt komolynak a baj, de szerintem megnézetem egy orvossal. Azon gondolkoztam, hogyan vigyem el: gyalog, taxival, vagy kérjem meg Brad-et. Nem szívesen kérek tőle szívességet, nem akarom kihasználni, de végül felhívtam.

- Szia Brad – szóltam bele félve a telefonba. Hallottam a háttérben egy női hangot, talán még a lány a munkahelyéről.

- Szia, szeretnél valamit, akkor van ilyen hangod – hadarta el gyorsan.

- Te ismersz mint a rossz pénzt – mondtam neki mosolyogva, lefogadom, ő is elmosolyodott. - Csak annyit kérnék, hogy el tudnál vinni a kutyámmal az állatorvoshoz? Ráléptem a lábára... - mentegetőztem. Csak kuncogást hallottam a vonal másik végéről. - Brad? Ez nem vicces!

- De nagyon is az, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? - kérdezte még mindig nevetve. - Öt perc és ott vagyok. Csáó – mondta azzal lerakta. Örültem, hogy segít nekem, gyorsan rendbe szedtem magam és kutyámra pórázt tettem. Vittem némi pénzt és a kutyám papírjait, amikor dudaszót hallottam és siettünk is. Ölembe vettem Marley-t, és úgy vártam a liftre. Elég nehéz egy állat, azt meg kell hagyni. Beszálltunk a liftbe, ahol egy öreg néni volt. Rossz szemmel nézte a kutyát, de nem érdekelt, nem fogok lépcsőzni egy akkorra súllyal. A földszintre érve siettem a kocsihoz, ahova ölemben a kutyámmal beültem Brad mellé.

- Szia, köszi, hogy segítesz – mondta majd bekötöttem magam. Közben próbáltam Marley-t nyugtatni, hogy ki ne ugorjon.

- Szia – ölelt meg, majd adott két puszit az arcomra. Marley erre megnyalta az arcát. Elkapott a röhögőgörcs ettől a látványtól.

- Mi az neki nem adsz puszit? - kérdeztem még mindig nevetve. Szúrós szemmel nézett rám, én pedig inkább lapítottam.

- Nehogy koszos legyen a kocsim a kutyádtól – mondta Brad kisebb szünet után. Végül elindultunk és én navigáltam. Hamar odaértünk a rendelő elé, Brad kint megvárt minket, míg mi bementünk. Nem nagyon van oda a kutyákért, ő inkább macskás. Én meg azokat nem szeretem annyira. A rendelőbe belépve, a csengő jelezte, hogy újabb ember sétált be. Csak egy férfi volt bent a macskájával. Elég jól öltözött volt, azt meg kell hagyni. Körülbelül a 30-as évei végén járhatott. Haja dús volt és barna, de azért már pár őszhajszál megcsillant a lámpa fényében. A macskája cirmos, még elég kicsi. Illedelmesen köszöntem, majd leültem a mellette lévő székre. Kínos csend volt közöttünk, de nem tudtam mit mondani egy idegennek. Sosem voltam bőbeszédű. Hamarosan kinyílt a rendelő ajtaja és egy idős nő jött ki sírva. Elveszthette a kis kedvencét. Az orvos a türelmünket kérte, majd egy negyed óra múlva kiszóltak, hogy jöhet a következő. A férfi bement én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Kinéztem a kivilágított utcára és Brad éppen az öreg nénivel beszélgetett. Meglepődtem, de nem nagyon izgatott. A férfi hamarosan kijött és gyorsan el is húzott. Behívtak, ezért hát felemelve kutyámat bementem.

- Jó estét kívánok! Véletlenül ráléptem a kutyám lábára és szeretném ha megvizsgálná – panaszkodtam.

- Önnek is! Rendben, tegye ide fel – mutatott az asztalra én pedig készségesen felraktam rá Marleyt. Közben az asszisztens elkérte a papírokat, amiket hoztam. Előkotortam a zsebemből és átadtam neki. Bepötyögte az adatokat és várta az orvos utasítását.

- A lába nem tört el, csak megzúzódott. Egy kis vizes borogatástól, fájdalomcsillapítótól és vitamintól jobban is lesz. Felírom őket és ahogy az elfogy kérem jöjjön vissza, hogy megnézhessem még egyszer a kutyát. Máskor pedig jobban figyeljen hova lép – rótt meg, majd az asszisztens átadta a receptet és elköszönés után kimentünk a rendelőből. Kiléptünk a csípős Londoni szeles időbe, és Brad még mindig az öreg nénivel beszélgetett. Nem akartam odamenni, ezért inkább távolról figyeltem. Majd a nő beült a helyemre és Brad boldogan elszáguldott vele. Ez most komoly? Ez normális? Gyorsan felhívtam Brad-et, nagy nehezen felvette.

- Szia Brad miért mentél el? - kérdeztem idegesen.

- Itt Rose, sajnos Brad most nem ér rá, el van foglalva a keze – mondta és letette. Ne értsd félre, ne értsd félre! Ezt tudtam csak mondogatni, nem akartam belegondolni, hogy mi is történik, de már nem érdekelt. Brad cserben hagyott, ezért hát gyalog kell átszelnem London-t. Ő volt az az egy ember akiben még bíztam. 

- Köszönöm, hogy itt hagytál, remélem boldog vagy - mondtam már csak magamnak. 

Legalább fél órán át császkáltam Londonban, már régen besötétedett, az eső is eleredt, azt se tudom merre vagyok, amikor lelassított mellettem egy autó. Ösztönösen szedtem gyorsabban a lábaimat, ami nehezemre esett 50 kilóval a kezemben. A kutyám közben ugatni kezdett, aminek nem nagyon örültem.

- Hé várj! - mondta a sofőr. Az az ismerős hang. Ránéztem és megpillantottam a fiút az autószalonból.

- Nem is ismerlek, hagyj most, kérlek. Csak mondd meg hol vagyok – mondtam határozottan.

- De megismerhetnél – mondta. Szeme kéken izzott akárcsak múltkor. Gyönyörű volt.

- Igen, de nem este fogok veled mászkálni, itt a számom hívj fel holnap délután – mondtam neki és átadtam egy cetlit. A kutyámat közbe letettem a járdára. Már fordultam volna vissza, amikor kezemnél fogva gyengéden visszahúzott. Csókot lehelt kézfejemre, majd elengedte azt, és beindította a motort.

- Az 5. és a Főutca sarkán vagyunk – mondta féloldalas mosollyal, majd intett és elindult.

- Köszönöm – mondtam halkan és továbbálltam. Még szerencse, hogy a környéken vagyunk innen már tudom az utat. Negyed óra sétálás után végre a ház előtt voltam. Kinyitottam a vasajtót, ami hangosan nyikorogva nyílt ki. Majd felsétáltam a lépcsőn, mivel ilyenkor már kikapcsolják a liftet. Kinyitottam az ajtót, majd lábammal berúgva azt rogytam le a kanapéra. A kutyám befeküdt a vackába és ott nyüszögött. Gyorsan írtam Brad-nek egy üzenetet, mégpedig ezt: "Köszi B, hogy ott hagytál a semmi közepén. Ennyit a jó viszonyunkról xx C." Majd a kutyám lábára szereztem valami rongyot és miután hideg vízzel átitattam, rátekertem a lábára. Nem tetszett neki, de csak így fog meggyógyulni. A receptet pedig holnap kiváltom. Teljesen kifáradtam már a tanulástól is, de az, hogy legalább egy órán át kellett cipelnem 50 kiló súlyt, az fizikailag is betett. A hajamra csavartam egy törölközőt, mert az is teljesen elázott. A kutyámat is megszárítottam némileg, majd egy takaróval betakartam. Egy forró fürdőt vettem, és utána már teljesen szárazon beestem az ágyamba. Holnapra biztos beteg leszek, ahogy a kutyám is még ennél is jobban. Szinte időm se volt kisírni magam, amiért az egyetlen ember akire számíthatok az is otthagy, ezért könnyes szemeimet lehunytam.