9. rész: Vesztesek és győztesek

Sziasztok!

Sajnálom a hosszas késést, de nem volt ihletem, se kedvem írni. lett volna időm, de egyszerűen nem ment. Viszont ennek hatására elkezdtem szerkeszteni egy design blogon (katt). Mindegy is, remélem elnyeri tetszéseteket az új rész. A kinézet változott, a modulsáv még nem, mivel egyszerűen nem tudom elmenteni a változtatásokat. Jó olvasást, igyekszem sietni az új résszel!

Kívülről magabiztosságot árasztva, mégis reszketve lépek be az iskola kapuin. Az agyam kattog, akaratlanul is a Coltonnal való beszélgetésem jut az eszembe. „Nekem sincs” – visszhangzik a fejemben válasza, miszerint egy cipőben járunk és nincs legjobb barátunk.  Hogy lehet, hogy ennek a kedves srácnak nincs legjobb barátja? Mielőtt elmerengnék, már a kijelölt teremhez érek, és időm sincs visszafordulni, elkerülve a többiekkel való találkozást. Ruhámon sebtében végigsimítok. A többiekhez közeledve, kiszúrom legjobb barátnőmet, aki tátott szájjal néz végig ruhámon. Elfojtok egy gúnyos mosolyt, amiért merészkedtem felvenni, a bálra szánt ruhámat, majd figyelem, ahogy odasúg Mary-nek, és az egész sztori futótűzként terjed. Mire melléjük érek, mindenki tudja mi is van rajtam. Félelmemet elhagyva farkasszemet nézek egykori szerelmemmel, akinek szemében döbbenet ül. Kevés idő telt el, az iránta érzett szerelmem pedig sosem fog múlni, de elnyomom az iránta érzett kíváncsiságom. Magabiztosan szólásra nyitom a számat, köszönök nekik, majd arrébb állok. Nem várom, hogy viszonozzák gesztusom. Szófoszlányokat hallok a beszélgetésükből, és úgy érzem, én nyertem. Ma csak az írásbeli van, nem értem, miért nem tudhatjuk le a szóbelit is. Hirtelen kinyílik az ajtó, és az igazgató mosolyogva int nekünk, mi pedig egymás után bemegyünk. Utolsóként lépek be, nem akarok a többiekkel vegyülni. Egy hely marad, mégpedig az első padban, ezért készségesen ülök le. Nem zavar, hogy a tanár előtt ülök, csak némileg frusztrál, hogy a többiek mögöttem ülnek. A tekintetük kereszttüzében vagyok, viszont én nem látom őket. Többet idegeskedtem a hatásos belépőm miatt, ezért csak most kezdek el igazán izgulni, mert felfogtam, hogy sikerülnie kell az olasz vizsgámnak. 

***

Másfél óra folyamatos gondolkodás leszívta az agyamat, mégis megkönnyebbülve állok fel a helyemről. Az igazgató még beszél egy kicsit a holnapi szóbeliről, majd mehetünk is ki. Miért hittem azt, hogy tényleg győzhetek? Az osztályom – beleértve a legjobb barátnőmet – csapatostul indulnak meg a közeli pizzázó felé, észre se véve engem. Még a nyomi Wendyt is hívják magukkal, aki mosolyogva követi őket, mint egy pincsi. Megsemmisülve állok a folyosón, a nevetésük egyre elhalkul. Még látom a fordulóban, hogy a barátnőm ránéz. Jól látom, hogy szemében bűntudat csillog? Biztos, csak odaképzeltem. Vesztettem. Mosolyt erőltetve arcomra lépek ki a kapun, majd sietve hazakullogok. Mit vártam, hogy mert merészen beléptem, majd megkedvelnek? Nem, és talán nem is ez volt a célom. De ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára, én pedig hülye voltam és reménykedtem. Már félúton járok, mikor egy ismerős autó lelassít mellettem. A pulzusom az egekbe szökik, rápillantok a sofőrre, aki sármos mosollyal néz rám. Megáll az út szélén, én pedig odasétálok a kocsi mellé.
- Szia, hogy-hogy erre? – kérdezem meg Colton-tól megszeppenve, próbálom elrejteni szomorúságom.
- Szia, most lett vége a műszakomnak, te miért sétálsz egyedül? – kérdezi meg kedvesen.
- Nyelvvizsgán voltam – felelem, mire beinvitál az anyós ülésre. Készségesen helyet foglalok, majd hazafelé vesszük az irányt. A hangulatom hirtelen változik boldoggá, próbálom elfelejteni az elmúlt két órát. Hamar érkezünk meg, ezért behívom egy kávéra, amit elfogad. Beszélgetünk, kicsit kiöntöm neki a lelkét, aminek nagyon örül, hogy megnyílok előtte. Aztán mivel úgy érzem, hogy a lelki szemetes ládámnak használtam, ezért inkább elhallgatok, hogy ne csak rólam szóljon minden. Kicsit fagyos lesz a hangulat, ezért felvetem, hogy nézhetnénk filmet.

- Nézzünk horrort – néz rám kiskutya szemekkel, mire nevetnem kell, de azért belegyezek. Utálom a horrorokat, egyenesen félek tőlük, de azt nem kell tudnia, majd kibírom valahogyan. Az asztalra rakok két tál kukoricát, hozok magunknak forró teát, és begubózunk egy-egy takaróba. Ijedten kezdek bele a Fűrész első részének nézésébe, amit Colton állítása szerint már vígjátékként néz meg, míg én egyszer se láttam.

Az idő rohamosan eltelt, arra eszmélek fel, hogy sötétedik. A film közben rengetegszer megijedtem, aminek hatására, ő karját átdobva vállamon ölelt magához közelebb.  Colton már úgy gondolja, nem zavar tovább (pedig egyáltalán nem zavar), és inkább hazafelé indul. Lekísérem a kocsijához, beül, beindítja a motort, még beszélünk egy kicsit, majd elindul. De nem sikerül, az autó nem engedelmeskedik neki, valószínűleg elfogyott a benzin, vagy pedig elromlott. Colton kissé idegesen kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, majd hosszas vizsgálat után megjegyzi, hogy valami elromlott. Nem kérdezem, hogy mi, hisz úgysem érteném.
- Hívok egy vontatót – mondja és előkeresi a telefonját, mire feleszmélek és hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:
- Hagyd, majd elintézed holnap, maradj nálam, úgyis kikészített ez a horror – mondom nevetve. Burkoltan megkértem rá, hogy aludjon nálam, mint barát. Hisz megbeszéltük, hogy inkább leszünk barátok, és élvezzük egymás társaságát. Elgondolkozik, majd szerencsémre belemegy.

Boldogan baktatok fel a lépcsőn, nyomomban a fiúval, majd ismét beengedem a lakásomba. Lehuppanunk a kanapéra, kicsit még tévézünk, meg beszélgetünk. Későre jár, ezért hagyom, hogy előbb megfürödjön. Egy szál boxerben és kissé vizes mellkassal lép ki a fürdőből, én pedig gyorsan elkapom róla a tekintetem, mielőtt elvarázsolna. A szekrényemben találtam egy férfi pólót, ami szerintem még Bradé volt, azt odaadom neki, és én is elmegyek fürdeni. Alváshoz felveszek egy sportmelltartót rá egy pólót, és egy hosszú leggingst. Amúgy nem így szoktam aludni, de mégiscsak fiú van a társaságomban. Most pedig következik az ágy kérdése: ki hol aludjon? Illedelmes házigazda lévén a kanapén foglalok helyet, Coltont pedig a szobámba küldöm aludni.

- Hülye vagy, biztos nem túrlak ki az ágyadból – mondja nevetve, de mégis komolyságot tükröz tekintete. Az ágyam egyszemélyes, ketten csak szorosan egymás mellett férünk el, viszont nem aludhatok én az ágyon, mert hülyén érezném magam.
- Mondanám, hogy aludjunk az ágyon, de eszméletlen kicsi – sütöm le a szemem, de azért eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne mellette feküdni, érezni a közelségét. A szobámba futok és a szekrényem mélyéről kihalászom a végszükség esetén használt felfújható gumimatracokat. Kettő is van, így mindkettőt kiviszem a nappaliba. Keresek egy pumpát és felfújom őket, majd, mint valami nagy zseni nézek Coltonra. Mivel nem reagál, ezért elhelyezem a matracokat egymás mellett, kihozok két takarót, párnát, és levágódom az egyik matracra. Jelzem, hogy ő is jöjjön, majd végül levágódik mellém. Szembe fordulok vele, és mielőtt elmerengnék tengerkék szemeiben, inkább lesütöm szemem. A tudat, hogy egymás mellett fekszünk, cirka másfél méterre, beindítja az eddig nem létező fantáziámat. Türtőztetem magam és megköszörülöm a torkomat. Halkan beszélgetünk, a lámpát leoltjuk, csak a kettőnk közé rakott telefonom ad némi hangulatvilágítást. Egy idő után a telefonom fénye elhal, a beszélgetések ritkulnak, a legutolsó, amit látok egy gyönyörű kék szempár.

8. rész: Vasárnapi ebéd

Kedves Olvasók!

Megérkeztem az új résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket, várom a véleményeket! Jó olvasást, igyekszem hamar hozni új részt xx Hunny B.

Kétség sem fér abba, hogy tetszik nekem ez a fiú, a tegnapi randi pedig ezt még inkább alátámasztotta. Komolyabb érzéseimmel még bizonytalan lábakon állok, nem vagyok biztos semmiben. Nagyon jól éreztem magam vele, és még ha többet is érzek iránta az eddigieknél, azt nem fogom egyből a tudtára adni. Szeretném, ha olyan lenne, mint a régi időkben, mikor még a fiúk udvaroltak a lányoknak, nem fordítva. Nem fogom magam könnyen adni, feltéve, ha kellek neki. Még nem nyílok meg neki teljesen, szeretném, ha az erős énemet látná, nem pedig az érzékeny, gyenge szürke kisegeret, amit a különös külsőm takarni kíván a kíváncsi szemek elől. Igen, álarcot viselek, ahogyan mindenki más, és nem fogom könnyen hagyni, hogy ezt bárki is lerombolja. A randiról hazatérve csak mosollyal az arcomon feküdtem le, és emlékeztem vissza az emlékekre, melyeket ez a csodás este okozott.

Szombathoz híven a délelőttömet az üzletben töltöttem, és mikor épp nem akadt új vevő egy újságot olvasgattam jövedelmezőbb munkák után kutatva. Nem igazán akadt nekem való, de igyekeztem nem feladni ilyen könnyen. A munkaidő kivételesen hamar eltelt, tekintve, hogy izgalmas volt hallgatni Abby és Dylan szurkálódásait.
Késő délután a parkból visszatérve eszembe jutott, hogy meg kéne látogatnom a családomat. Ha a szüleim mérgesek is rám, Lana biztos nagyon örülne a látogatásomnak. Elhatároztam, hogy amint hazaérek, felhívom Anyut, hogy előre szóljak, hogy meglátogatnám őket, hogy én is részese lehessek a hagyományos vasárnapi ebédnek.

Másnap szokatlanul izgatottan keltem fel, pedig csak egy ebédre mentem. De féltem, hogy mit mondanak a szüleim, hogy hogyan fognak reagálni az új hajszínemre és ehhez hasonló kétségek gyötörtek. Délelőtt elővettem egy normális kinézetű egyberuhát, amibe a szüleim se köthetnek bele. Combközépig ér, nem mély kivágású, lenge fekete ruha, szóval szerint pont jó. Unalmamban előhalásztam a laptopomat és megnéztem pár részt a sorozatomból, amiről az utóbbi időben lemaradtam. Amióta feltűnt Colton az életem fenekestül felforgott és teljesen máshogy látom a világot. Meglátom benne a jót is, nem csak a rosszat. Azt hiszem, ez a fiú el fogja venni az eszem. De nem bánom, hisz az elmúlt időszakban sokkal boldogabb vagyok, mint valaha. Pedig semmi nem történt. Szereztem egy új barátot, Brad-del egyre többet találkozok, és az életem kezd egyenesbe jönni. Reményeim szerint az érettségim jól sikerül és mehetek egy neves egyetemre is. Igazából nem tudom, mi szeretnék lenni, ezért többféle kart is megjelöltem. Miután feleszméltem a sorozatnézésből, már kellően elszaladt az idő, ezért elkezdtem készülődni. Nem vittem túlzásba, felvettem a ruhámat egy egyszerű telitalpú cipővel, a hajamat kifésültem és szabadon hagytam, majd pár dolgot beletuszkoltam egy táskába és elindultam a legközelebbi buszmegállóba. Az út legalább fél óra volt, hisz családom és - nemrégiben még én is - London másik felében laknak. A busz szinte a nagy családi ház előtt rakott le, mely teljesen anya ízlését tükrözi: meleg homok színek, kövekkel kirakott járda, a ház pedig eltakarja a kíváncsi szemek elől a hátsó kertet, amit nagyon imádok: beépített medence, kemence a sarokban, sütögető, hintaágy, és a húgomnak egy hinta. Nagyon szerettem ebben a luxusban élni, de szerencsére sosem voltam elkényeztetve.

Izgatottan álltam meg a tölgyfa ajtó előtt, a lábaim kicsit fáztak, pedig már április végét koptattuk. Kopogtam az ajtón, majd beszédfoszlányokat hallottam a túloldalról. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és kisiskolás húgommal találtam szemben magamat. Egyből odaugrott mellém és én nagy nehezen, de felkaptam az ölembe.

- Szia Lana! – mondtam boldogan a viszontlátás miatt. Annyira örültem, hogy egyetlen testvéremet újra láthatom. Miután leraktam egy puszit nyomtam a homlokára, majd bementem a jól ismert útvonalon a konyhába, ahol anyu szorgoskodott. Most is gyönyörű volt és lerítt róla, hogy határozott nő. Szőke haját – amit sajnos én nem örököltem tőle, csak a húgom – szoros kontyba fogta, ruhája tengerkék színű és letisztult. Sosem szerette a csicsás dolgokat.

- Anya – mondtam halkan, mire ő a meglepetéstől megfordult és mosoly ült ki arcára. Odamentem hozzá és megöleltem, mire ő védelmezően a karjaiba zárt. – Hiányoztál – suttogtam.
- Te is nekem, kincsem – mondta meghatottan, majd eltolt magától és az arcom minden négyzetcentiméterét megvizsgálta. – Sokat változtál, kész nő vagy – mondta büszkén, mire az én arcomra csak egy zavart mosoly ült ki. – Na, de mi ez a haj? – kérdezte felháborodottan, mire lesütöttem szemem.

- Kellett egy kis változás – mondtam őszintén. Én is tudom, hogy ez nem én vagyok, de ez maga az álca. – Anyu, gyönyörű vagy – mondtam végignézve rajta még egyszer, mire ő csak legyintett. Felment kicsit rendbe szedni magát, én közben megkerestem apámat, aki valószínűleg a dolgozószobában lesz. Sejtésem beigazolódott, amikor megpillantottam az asztala mögött ülni, és éppen a számítógépén ügyködött. Bekopogtam, mire rám emelte csodaszép kék szemeit és meglepetten, szeretettel nézett rám. Beljebb merészkedtem és mellé léptem, miközben ő megnyomta a kis ikszet a monitor jobb felső sarkában, és teljes mértékben rám szentelte a figyelmét. Örültem neki, mert ő mindig is fontosnak tartotta a munkáját, hogy a megélhetésünket biztosítsa. Ezáltal sokat utazott, ha itthon volt, akkor is estig a dolgozószobában volt. Combjára kettőt paskolt, mire én ráültem arra, egyik karommal átkaroltam, miközben fejemet vállára hajtottam. Csak ültem ebben a kialakult boldogság buborékban és néztem ki a fejemből.

- Mikor kezdődnek a vizsgák? – rántott ki a buborékból egy kérdés, mire feleszméltem és készségesen válaszoltam édesapámnak.
- Szerdán lesz az olasz nyelvvizsgám, utána pedig szinte minden héten lesz valami – húztam el a számat, és akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem, ahogy rám tört az izgulás és félés.
- Sikerülni fog, bízom benned – mondta apu mélyen a szemeimbe nézve, mire nyeltem egyet. Ha magam miatt nem is, de miattuk muszáj sikerülnie. Szeretném, hogy apám büszke legyen rám. Szerencsére ő nem olyan, hogy azt szeretné, az ő nyomdokait kövessem. Igaz, hogy enélkül semmi elképzelésem sincsen, de majd úgy lesz, ahogy a Sors akarja.
Anya hangos kiáltása szelte ketté a levegőt, miszerint: Ebéd! Felpattantam és apu oldalán mentem ki az ebédlőbe, helyet foglaltunk a nagy asztalnál, a húgom pedig futva közelítette meg az étkezőt, miközben szőke fürtjei lobogtak. Virágos ruhájában egy hercegnőre hasonlított. Anya az asztal közepére tette a pulykát, amit ritka alkalmakkal eszünk, de a kedvencem. Nekiálltunk enni, közben beszélgettünk. Persze a fő téma, az érettségi volt.
- Tanulsz rendesen Courtney? – kérdezte anyám szigorúan, mire én sóhajtva ránéztem.
- Persze, hogy tanulok – mondtam készségesen.
- Evy – becézett húgom vezetéknevünkön – Nem akarsz visszajönni? – kérdezte meg bociszemekkel, aminek nem tudtam ellenállni. Most, hogy mondjam meg neki, hogy egyedül szeretnék boldogulni? Anyu méregetett, és várta, hogy ebből, hogyan jövök ki.
- Lana, tudod, hogy engem bármikor hívhatsz anya telefonján, és akkor jövök is. Csak most egyedül kell boldogulnom – mondtam kedvesen, mire ő értelmezte a mondatot és megkérdezte tőlem:
- És ha én minden nap hívlak, akkor mindennap jössz? – Mind nevetve néztük Lana-t, aki fiatalságával ellenben nagyon eszes.

Sokáig beszélgettünk, sok mindenről és örültem, hogy végre újra együtt a család. Nagyon jól éreztem magam, de este haza kellett menjek. Este pedig írtam egy SMS-t Coltonnak, a megbeszéltek alapján. Mert azt találtuk ki, hogy jobban megismerjük egymást, hogy minden nap küldünk egymásnak bármilyen úton egy-egy információt, fontos tudnivalót magunkról, és így én is jobban bízhatok majd benne, és ismerni fogom, akár a tenyeremet. Sokáig gondolkodtam, hogy mit írjak kezdetnek, végül csak ennyit pötyögtem be:
„Nincs legjobb barátom. ”

7. rész: Mert boldog vagyok

Kedves Olvasók! 

Újabb résszel érkeztem, remélem elnyeri a tetszéseteket, jövő héten igyekszem hozni az új részt, jó olvasást, xx Hunny B.

Egy hete nem találkoztam Coltonnal, mivel a munkája mellett másod éves a St. George egyetem jogi karán. A szülei dús gazdagok, igazából csak azért dolgozik, mert már felnőtt, és nem szeretne a szülein élősködni. Legszívesebben én is ezt tenném, ezért is dolgozom egy Channel ruhaüzlet pénztárosaként. Nem keresek olyan sokat, hogy eltartsam magam, mivel a szüleim így is fizetik a lakbéremet, de ezen kívül teljesen magamra vagyok utalva. Eddig csak pénteken és szombaton dolgoztam, de mivel ráértem és a régóta tartogatott zsebpénzem is fogyóban volt, ezért úgy döntöttem, hogy akárhányszor tudok, beállok a Channel ruhaüzlet pultja mögé. Mivel hamarosan következik a felsőfokú olasz nyelvvizsgám, ezért még a hét elején átnéztem, mindent, amit tudni kell. A hét első napján összefutottam egy kávéra Brad-del, aki a következő szemeszter miatt jött fel Londonba, mivel cambridgei származásával ellentétben Anglia szívében tanul. Megvitattam vele a történéseket, hogy videokameráztam az „autós fickóval”, ő pedig mesélt egy kicsit az újabb lányról, aki még egy strigula az életében. Megkértem, hogy inkább ne menjen bele a részletekbe, ezért ő rátért a perverz kis fantáziával a Coltonnal folytatott videózásommal. „Tudod, nálunk nem tengnek túl a hormonok, mint egyeseknél” – elevenítem fel elmémben a magyarázkodásomat, miszerint semmi olyan nem történt közöttünk még videón keresztül se. Drága unokabátyám egyből viccelődni kezdett velem, a kis szűz Coco-val. Legszívesebben ráöntöttem volna a jeges kávémat, de inkább csak egy jóleső tarkón vágással jutalmaztam.
A London-hoz képest melegebb idő miatt az elmúlt napokban mindennap munka után elvittem a kutyámat a Hyde Parkba sétálni. 

Az idő gyorsan telt, és vészesen közeledik a jövő hét szerda, mikor is az olasz nyelvvizsga miatt be kell mennem a suliba, ahol sajnálatomra a többiek is ott lesznek. Nem tudom, mit fogok kezdeni ott, de igyekszem emelt fővel kibírni azt a röpke két órát. Viszont van egy dolog, ami miatt várom, hogy elteljen már ez a nap is: holnap, azaz pénteken, mivel mindketten ráérünk este, ezért Colton elhívott – telefonon – vacsorázni. Nagyon megörültem, már két napja azon gondolkozom, mit is vehetnék fel, főleg, hogy nincs barátnő, akivel ezt megbeszélhetném. Órák óta tehetetlenül ülök a szekrényem előtt és várok, valami isteni jelre. Aztán ma hirtelen, ahogy a szekrény előtt ültem, megpillantottam egy kilógó címkét, ezért kihúztam a ruhák közül. Rögvest könnybe lábadt a szemem, mikor megpillantottam a sosem hordott karácsonyi bálra vett ruhámat. A gyönyörű piros ruha illett az akkori természetesen barna hajamhoz. A legjobb barátnőmmel mentem el megvenni arra a bulira, ahova életem szerelme hívott el. Azonban egy nappal a bál előtt az a szemét a folyosó kellős közepén csinált belőlem hülyét, amikor kijelentette, hogy csak szívat, sosem mutatkozna egy hozzám hasonló lánnyal. Emlékszem, ahogyan mindenki szeme láttára bőgtem el magamat, és rohantam gyáván a mosdóba, miközben legszívesebben leütöttem volna azt a gyökért. Ekkor még volt legjobb barátnőm, tudtam, hogy ő mellettem áll, de azóta őt is ellennem uszították, de nem érdekel, és ha kell, az érettségi bálon fogok ebben a ruhában megjelenni, mert már előre látom a barátnőm elkerekedett tekintetét, ahogy odasúg pletykás Mary-nek, hogy valójában mi is ez a ruha. Mert az volt a ruha, csupa nagybetűvel. Felakasztottam a vállfáját a szekrényem ajtajára, és eldöntöttem, hogy addig fogom nézni, amíg már nem fogok sírni miatta. Csak ültem a félhomályban, az eső halkan kopogott az ablakomon, csak egy röpke zápor volt, miközben a ruhával szemezgettem. Élénkpiros fodrai épp hogy combközépig értek, a hozzá vásárolt fekete magassarkú pedig valahol biztosan a szekrény mélyén lapul. Felpattantam, és előhalásztam, majd felpróbáltam hátha kinőttem. Még mindig tökéletesen illett a lábamra, mintha ráöntötték volna, akárcsak Hamupipőke lábára az üvegcipőt, csak kár, hogy ez nem tündérmese, mert ez a kőkemény valóság. Előhalásztam a szekrényemből egy egyszerű fekete ruhát, ami egy kedvenc darabom. Ezt bármilyen ünnepségre fel tudom menni, de most felveszek hozzá egy fekete bőrdzsekit, hogy ne legyen annyira elegáns. Ezt még a Channel üzletben vettem, mivel a dolgozók rengeteg kedvezményt kapnak. Egy fekete retikült párosítottam hozzá, majd dobtam az ágyamra. Miután összeraktam a holnapi szettemet, kivittem a kutyámat sétálni. Semmi különös nem történt, de remekül éreztem magam. Hallgattam a madarak csicsergését, a gyerekek nevetését, figyeltem a hotdogos bódét, és a körülötte lévő embereket. Szívtam magamba ennek a kivételesen napsütötte délutánnak az emlékképeit. Mindig is imádtam ezt a nyüzsgő várost, és szerencsére az eső is elállt, mielőtt elindultam volna. Igaz, vérbeli londoni lakosként már megszoktam, és nem is érdekel, ha elázok, de mégis csak jobb, hogy nem érkezett meg az óceáni csapadék. Mikor már kezdett hűvösödni az idő, hazaindultam, és ahogy mindennel elkészültem ugrottam is be az ágyamba, hogy minél előbb elkövetkezzen a holnap. De persze izgatottságomban nem jött hamar álom a szememre, ezért a Coltonnal folytatott beszélgetéseink mondatai játszódtak le a fejemben.

***

10 óra alvás után, ami nálam kész csoda, kipattantam az ágyamból és készültem el, hogy elinduljak a munkahelyemre. Talán majd ott hamarabb eltelik az idő – gondoltam magamban, várva az elkövetkezendő estét. Nagy örömömben vidám színeket kaptam magamra. Egy egyszerű farmer mellett döntöttem, napsárga felsővel és barna bőrkabáttal. Felkaptam hozzá egy nyárias szandált, majd a hajamat kifésültem és a fogaimat is megmostam. Próbáltam a kinézetemből kihozni a maximumot, majd felkaptam egy barna oldaltáskát és elindultam először egy kávézó felé. Megnéztem az órámat, és olyan gyorsan elkészültem, hogy még volt időm bent megenni egy péksüteményt is egy kávé kíséretében. Majd elsétáltam a legközelebbi buszmegállóba, hogy az elvigyen az üzletig. Betérve abba, minden szempár rám szegeződött, a munkatársaim furcsán méregettek, amit nem tudtam mire vélni.
- Hogy- hogy ilyen korán Evan? – cukkolt Dylan, a fiatal biztonsági őr. Magas termete ellenére, csupa szív srác, de igazából nem az én esetem, főleg, mert a személyisége hasonlít Brad-re. De azért nevezhetem havernak. Ahogy elmentem mellette ugrottam egy kicsit, hogy beletúrhassak tökéletesen belőtt barna hajába, mire felmordult, és a vásárlók részére felszerelt tükörben nézegette magát.
- Because I’m happy… - kezdtem el énekelgetni a mostani slágert a szörnyen hamis hangommal, mire egyből leintettek. Én csak nevetve mentem hátra és közben dúdolgattam a dalt. Ahogy elértem a szekrényemhez, leraktam a táskámat, felcsíptettem a névtáblámat a felsőmre és kimentem a kasszához. Ránéztem az órámra: még 10 perc nyitásig. Beállt mellém szinte állandó társam, Abby, és mosolyogva üdvözöltem. Igazából nem mondanám, hogy itt mindenki utál, mert akkor hazudnék. Mindenkivel megtartottam a haver szintet, de egyikük sem tud rólam többet rólam, mint kellene. Nem avatom be őket, hogy mi történt velem, hogy utál az egész évfolyam, és hasonlók, mert őket nem engedtem be az álarc mögé, ami még félkész állapotban van. Igyekszem velük kedvesen viselkedni, Abby-vel általában megbeszéljük a legújabb pletykákat, vagy éppen női magazinokat tárgyalunk ki. Tehát megvannak az általános csajos témáink. Nagyon aranyos lány, eszméletlenül gyönyörű, de nincsen barátja. Bár Dylan párszor ráhajtott, ő egyből elhajtotta. Az ő kapcsolatuk viszont kissé flörtölős, amit élvezet hallgatni, mikor ilyen lassan telik az a 8 óra.

Mai nap viszont kínzó lassússággal telt el. A nagymutató alig akart haladni, én pedig már halálra untam magam. Végül mikor este hatot ütött az óra, szinte kipattantam a kassza mögül és rohantam hátra. Felkaptam a táskámat, és szinte kirohantam az épületből. Még hallottam, ahogy Abby megkérdezi Dylant, hogy „Ezt meg mi lelte?”, de már nem válaszoltam, csak futottam, hogy elérjem a buszt. Röpke fél óra alatt hazaértem és igyekeztem a megbeszélt időpontra elkészülni. Magamra aggattam a ruhámat, ami, mire a fürdőbe értem már fel is csúszott, majd a hajamat laza loknikba csavartam. A retikülömbe bepakoltam néhány létszükséges kelléket, feltettem egy kis sminket, és mire teljesen elkészültem csöngettek is. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörből visszanéző lányra, majd elégedetten nyitottam ajtót.

- Gyönyörű vagy – szólalt meg, mielőtt bármit is mondhattam volna. Colton meglepően elegánsan festett, majd nyújtotta a kezét és elindultunk a lifthez. Csak néhány szót váltottunk, de nem éreztem magam kínosan. Kiérve az épületből beszálltunk a kocsijába és elindultunk valahova, talán egy étterembe, ki tudja, de vele akár Rómába is elmennék, most, ebben a pillanatban. 

6. rész: Skype

Drágáim!

Meghoztam az új részt, és mellesleg ma vagyok egy éves blogger :D Szóval tőlem ezt kapjátok ajándékba. Remélem ti is megleptek egy-két megjegyzéssel, vagy mi egyébbel. Jó olvasást xx Hunny B.

Idegesen dobtam az ágyamra a telefont, majd túrtam bele hajamba. Kattogott az agyam, hogy ki lehetett az a nő, aki felvette a telefont. Nem szívesen értem félre, biztos van rá magyarázat, de ahogy eddig bánt velem az élet, nem könnyű bíznom. Ledőltem az ágyra, és próbáltam nem egy ilyen kis dolog miatt kiborulni. Későre járt, ezért kiszedtem a maradék csirkét, majd a nappaliba mentem és begubóztam a fotelba. Bekapcsoltam a televíziót, és valami zenecsatornára kapcsoltam, hátha adnak valami jót. Kicsit elmerengtem, miközben az énekes fickót bámultam, ezért nem vettem észre, hogy csörgött a telefonom. Megnéztem és Colton hívott, nem tartottam fontosnak, ezért megvártam, hátha újra próbálkozik. Jó. igazából fontosnak tartottam, csak nem akartam, hogy azt érezze, hogy rá vagyok cuppanva, meg amúgy is, ő kezdeményezzen. Számoltam a perceket, miközben a kihűlt csirkémet majszolgattam. 3 perc 46 másodperc különbség volt a két hívás között. Vártam egy kicsit, hogy ne érezze azt, hogy a hívását vártam, nem akarom, hogy azt higgye, csak tőle függök.

- Halló? – szóltam bele kérdőn, miközben átsétáltam a konyhába és a mosogatóba tettem a tányért – majd később elmosogatom.
- Szia, láttam, hogy hívtál, csak családi összejövetelen voltam, és a nővérem vette fel a telefont – magyarázkodott, mire nagy kő esett le a szívemről, tehát elméletileg nincsen barátnője.
- Nem is mondtad, hogy van nővéred – említettem meg. A hajammal babráltam, miközben lejjebb hangosítottam a tv-t, mert nem akarom, hogy zavarjon.
- De van, csak New Yorkban tanul tehát nagy eseménynek számít, hogy végre hazajött – mondta. Azt hiszem, itt az ideje bocsánatot kérnem tőle.
- Figyelj Colton, sajnálom a tegnapit, nem tudom mi ütött belém… - kezdtem bele, de ő félbeszakított.
- Nincs Skype-od? Ott meg tudnánk beszélni– vetette fel az ötletet. Megadta a nevét, majd bejelöltem. Gyorsan kicsit rendbe szedtem magam, ami eltartott vagy negyed óráig. Fogadtam a hívását, mire csúnyán nézett rám.
- Ne mond, hogy egy beszélgetésért képes voltál kisminkelni magad és utcai ruhát húzni – mondta, mire csak lesütöttem szememet, majd elnevettem magam.
- Nem akartam, hogy ennél rondábban láss – mutattam magamra, mire ő kínjában felnevetett.
- Te bolond vagy, egyáltalán nem vagy ronda, sőt gyönyörű vagy – mondta, mire pír szökött arcomra, ezért lehajtottam fejemet. Így kezdődött el a beszélgetésem Colton-nal és egészen addig tartott, míg már csak feküdtem a kanapén és csukott szemmel helyeseltem arra, amit Colton mondott. Aztán egyszer csak abbamaradt a hümmögésem, és az utolsó, akire gondoltam Ő volt.

***

Halk kuncogásra ébredtem, mire hirtelen ültem fel, ezáltal majdnem leesett a laptop a földre. Csak dühösen fújtattam egyet, majd a képernyőre meredtem, mire megpillantottam Colton reggeli összekócolt haját. Majdnem elolvadtam, de aztán eszembe jutott, ahogy én nézhetek ki. Belenéztem a kamerába és magamat tanulmányoztam, miközben Colton folyamatosan kuncogott. A hajam szétállt, a szemeim alatt álmos karikák. De legalább a ruhám jó volt. Széles mosollyal üdvözöltem Coltont, lusta voltam elmenni a fürdőbe, rendbe szedni magamat.
- Mióta figyelsz engem? – „Én is csak most keltem” választ vártam.
- Egy ideje, de aranyos, ahogy csorog a nyálad – mondta széles mosollyal, mire bosszúsan néztem rá, majd a párnámat kezdtem fogdosni és megállapítottam, hogy száraz.
- Nem is az – mondtam, majd enyhültek arcvonásaim – Este miért nem kapcsoltad ki a beszélgetést, ha úgyis elaludtam? – kérdeztem felháborodva, és mellem alatt összefontam karjaimat. Csak most néztem meg az időt, és több mint 10 órája „beszélgetünk”.
- Jó poén volt – mondta lazán mire felálltam, az asztalra tettem a laptopot és a konyhába mentem reggelit csinálni.  Közben hallottam, ahogy hangosan szólongat, ezért mikor visszamentem a reggelimmel próbáltam levakarni az ezer wattos mosolyomat.

Igyekeztem kulturáltan enni, de mivel közben C. nevetettet majdnem a klaviatúrára köptem a limonádémat.
- Mi lenne, ha most szerveznénk meg a második randinkat? – kezdte el tervezgetni, mire egyből közbeszóltam.
- Nem igazán most lenne, hisz vagy két óra, míg elkészülök – vágtam fancsali képet. Lejjebb csúsztam a kanapén, mert már nem bírtam rendesen ülni. Hajába túrt, mire elmosolyodtam, és próbáltam nem elbambulni.
- Nem is úgy értettem – nevetett – várj, mindjárt megmutatom – mondta és kiment a képből. Egy-két percig csak vártam, miközben a nappalijában néztem körül. A szüleivel lakik, a nappali tágas, bézs színű. A falon családi fotók, ha jól láttam a szememmel – ami elég rossz – akkor kisgyerekkori képet is találtam. Előttem fekete bőrkanapé, amin eddig Colton ült. Bal oldalt még látszik az ebédlőasztal, jobb oldalt pedig kandallót véltem felfedezni. Mivel még mindig nem jött, felnéztem netre, hátha van valami értelmes.

Bambulásomból egy halk kattanás rángatott vissza, ami az öngyújtó bekapcsolását jelezte. Kérdőn néztem a megterített asztalra, amin gyertyák sorakoztak.
- Ha már a múltkori ebéd elmaradt, most bepótolhatjuk – mondta, majd maga elé tolt egy fehér tányért, amin egy jókora adag olasz tésztás étel volt. Mosolyogva megterítettem, elővettem a fiókom mélyén rejtegetett vörös gyertyákat. Minden vágyam volt, hogy végre felhasználhassam. Eszembe jutott a tegnapi nap, ami miattam fuccsolt be.

- Figyelj Colton, úgy sajnálom a tegnapot, de megint keresztbe tettek nekem és már nem tudtam elviselni – nyögtem ki a már tegnap éjjel megfogalmazott vallomást. Nem akartam, hogy mindent megtudjon, ezért csak annyit mondtam, amennyit muszáj. Elgondolkozott a hallottakon, majd megszólalt:
- Nem bízol bennem? Ezért nem árulsz el többet? – fürkésző arccal nézett rám, miközben próbálta eltakarni csalódottságát.
- Nem konkrétan benned nem bízom, hanem senkiben – jelentettem ki keserűen, és próbáltam nem bőgni.
- Szeretném elnyerni a bizalmadat – mondta komolyan szája sarkában apró mosollyal.
- Ahhoz kitartónak kell lenned – figyelmeztettem, és vártam reakcióját.
- Ki fogok tartani – jelenti ki halál komolyan, nekem pedig gombóc szorul a torkomra.
- Megígéred? – kérdezem félve, miközben idegességemben ujjaimat tördeltem, nem akarok még egy emberben csalódni.
- Megígérem – jelenti ki, majd szemeimbe néz, és utána enni kezd. Én is nekiálltam, miközben két falat közt váltottunk néhány szót. Kiderült, hogy imádja az olasz konyhát, amitől az én szívem se áll messze. Egyik álma egyszer Rómában pizzát enni. Nekem mostantól az az álmom, hogy vele ehessem azt a pizzát.

5.rész: Megbánás

Kedves Olvasók!

Nagyon nagyon nagyon Sajnálom a majdnem öt hónapos késést, de most még csak ma tettem ki az epilógust a másik blogomon és még kellett egy kis idő, míg átszellemülök erre a történetre. Remélem, azért ti is visszatértek hozzám és jeleztek nekem - akárhogyan. Igyekszem ezentúl heti rendszerességgel hozni a részeket, remélem, nem fogtok bennem még egyszer csalódni!

 Jó olvasást xx Hunny B.(nevet változtattam, új blog- új kezdet)

Nyöszörögve kapcsoltam ki az ébresztő órámat, majd fordultam át a másik oldalamra. Semmi kedvem nem volt felkelni és egész nap tanulni. Végig a tegnapi napon járt az eszem. A kis hülye ellenségeim miatt ennyire kibukni, majd elküldeni Coltont, nem volt szép. Főleg, hogy ő semmiről sem tehet. Igen, megbántam, de már nem tudom visszacsinálni.

Hosszas gondolkozásom közepette, nagy nehezen felébredtem és miután bebújtam a mamuszomba és felvettem a köntösöm a telefonommal a kezemben kibaktattam a nappaliba. Bekapcsoltam a televíziót, majd a konyhába mentem, hogy elkészítsek egy erős feketét. Miközben várakoztam, a konyhapultnak támaszkodtam és a telefonomat nézegettem, és az új üzeneteket. Brad írt egyet, hogy találkozzunk és beszéljük meg. Vele kapcsolatban rájöttem, hogy egy hisztis kiscsaj vagyok, aki azért haragszik, mert elvették a kedvenc játékát. Nem kellett volna napokig haragudnom rá konkrétan a semmiért. Úgy volt, hogy megváltozom, hát eddig nem sikerült.

Letelepedtem a nappaliba és miközben elfogyasztottam az aznapi energiabombámat, a csatornák között kapcsolgattam, hátha akad valami értelmes. Végül valami hülye mesére kapcsoltam, ami pontosan megfelel az agyi szintemnek. Amióta ennyit tanulok, totál leszívja az agyamat minden, és olyan vagyok, mint egy agyhalott. De legalább bármikor el tudom mondani a második világháborút töviről hegyire. Hosszas gondolkozás után visszaírtam drága unokatesómnak, majd felvettem egy itthoni szerelést, ami extra kényelmes és betelepedtem a kényelmes fotelomba. Úgy terveztem, hogy kivételesen délelőtt lustálkodom, délután megbeszélem a dolgokat Brad-del, majd este megpróbálkozom elérni telefonon Coltont. Azt mondta, ha jobban vagyok, hívjam fel. Most sokkal jobban érzem magam, egy átsírt éjszaka alatt kihevertem az ellenségeim újabb húzását.

Egy dologban biztos vagyok Colton-nak kapcsolatban: hogy nem láthat meg újra ilyen gyengének. Erősnek kell lennem és ki kell tartanom, hogy senki ne lásson át az álcámon. Csak a barátaimnak engedem megmutatni magamat. Mit is beszélek itt többes számról, hisz csak egy barátom van, Brad. Ő is biztos csak azért barátkozik velem, mert rokonok vagyunk.

Szánalmas kis monológomnak a kutyám ugatása - aki időközben mellém telepedett-, és a csengő vetett véget, mire hirtelen felpattantam. Talán túl hirtelen, mert kissé megszédültem, ezért meg kellett kapaszkodnom ahhoz, hogy el ne ájuljak. Kinéztem a kis lyukon, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem tolvaj, hittérítő, szomszéd öreg néni, vagy Colton az, mosolyogva és igénytelen kinézettel nyitottam ajtót a mosolygó Bradnek. Kezében egy kis doboz volt, piros masnival átkötve, amitől lázba jöttem és már köszönés nélkül kaptam volna ki a kezéből, ha ő nem húzza el azt. Játékosan lebiggyesztettem ajkaimat, és kérdőn néztem rá.
- Ha mindent, megbeszéltünk, megkapod – kötött velem alkut, én pedig izgatottan engedtem be az ajtón. Reggel csak arra voltam képes, hogy letusoljak és fogat mossak, másra nem igazán futotta a kinézetemmel kapcsolatban.
- Remélem nem zavar, ha úgy nézek ki, mint egy bányarém – mondtam neki bohókásan, mire ő csak megforgatta szemeit.
- Még így is szebb vagy, mint néhány lány sminkkel – mondta, majd komolyra fordítva a szót nézett mélyen szemeimbe. – Figyelj, sajnálom, nem tudom mi..
- Hagyd, neked nincs miért bocsánatot kérned, én vagyok a hisztis kisgyerek, amiért egy semmiségért haragudtam rád, sajnálom – mondtam lesütve szemeimet. Mivel nem reagált, ezért bűnbánóan felnéztem rá. Ő komolyan arccal mért végig, majd elnevette magát, és karjaiba közé vont. Én is vele nevettem, majd letöröltem egy kósza könnycseppet. Elvette az asztalról a kis ajándékdobozt, mire én újra lázba jöttem. Odaadta én pedig vigyázva a csomagolásra bontottam ki. Majdnem felsikoltottam örömömben mikor megláttam: egy Star Wars-os gyűrű. Közös emlékeink vannak a filmmel és játékkal kapcsolatban, ezért is éreztem olyan személyesnek ezt az ajándékot. Rögvest felhúztam az ujjamra és ámulattal néztem rá.

Nevetve telepedtünk le a kanapéra két tányérral a kezünkben, amiben az előbb elkészített csirke darabjai voltak. A sütés viccesre sikeredett, mivel az egész konyha csupa kosz lett, amit nem csodálok, hisz Brad merészkedett a konyhába. Miután jóízűen elfogyasztottuk az ebédünket, előhalásztam a videojátékokat, és elkezdtünk autóversenyest játszani. Az ölébe ültem és úgy játszottunk. Arra lettem figyelmes, hogy arról ábrándozom, bár Colton ölébe ülhetnék, és a kezemet fogná, miközben tanítana a használni a gombokat. Gyorsan elhessegettem gondolataimat, majd figyelmemet a győzelmemre szenteltem, mert nagyon is nyerésre álltam. Mikor ez bekövetkezett kiáltozva ugrottam fel és ugráltam, mint egy öt éves, mert végre sikerült legyőznöm Brad-et.
- Nem akarlak elkeseríteni, de hagytalak nyerni – mondta mosolyogva, mire én csak játékosan hozzávágtam egy párnát.
- Ne hazudj, te is tudod, hogy én nyertem – mondtam neki büszke mosollyal az arcomon, mire hevesen bólogatni kezdett. Én csak egy puszit nyomtan arcára, majd leültem mellé és csak beszélgettünk, mindenféléről. Elmeséltem neki Coltont, és ő egyből felvágott, hogy neki köszönhetem, hogy összejöttem az autós fickóval. Mire én egyből rávágtam, hogy nem is vagyunk együtt.

- Még! – mondta sokat sejtető mosollyal az arcán, mire nekem arcom egyből rákvörössé vált.
Brad csak sötétedés után ment haza, és örültem, hogy újra magam mellett tudhatom egyetlen barátomat. Hosszas tanácskozás után felhívtam Coltont, hogy beszélgessünk. Az ötödik kicsengés után vette fel, majd szólt bele:

- Hallo? – szólt egy női hang, mire idegesen nyomtam ki a telefont. Hát ennyit jelentett neki az a randi? Visszautasítom, és már mással van? Rendben, ha ő így, akkor én is. Na, várj csak Colton, ezt még megemlegeted!