Sajnálom

Kedves Olvasóim!

Sajnálom az eltűnésem, azt hiszem magyarázattal tartozom. Ugye én is gimnazista vagyok mint sokan mások
és hétköznap semmi időm nincsen. Hétvégente egy blogomra tudok bejegyzést írni és először elgondolkodtam, hogy ezt hogyan oldjam meg, és végül arra jutottam, hogy "gyorsan" befejezem a régi történetemet, és utána újra belevágok ebbe. Számításaim szerint ezt már az újévre esik, de a szünetben igyekszem jobban behozni a lemaradást. Tehát várhatóan januárban lesz új rész, de akkor már gőzerővel. Remélem azért még itt vagytok, és olvasni fogtok. Eddig azért nem jelentkeztem, mert féltem kiírni, hogy szünet. Féltem, hogy itt hagytok, bár ez esetben ez fordítva volt, én hagytalak itt titeket. Még egyszer nagyon sajnálom, igyekszem befejezni a történetet és újult erővel nekilátni ennek. 

Ölel, és puszil titeket: L*encii.~

ÚJ RÉSZ: 2014. január

4.rész: Kérlek, menj el!

 Sziasztok!

Rettentően sajnálom ezt a több mint egy (!) hónap késést, nem szeretnék szabadkozni, de egyáltalán nem volt időm. Most viszont elhoztam nektek a következő részt, remélem tetszeni fog és írtok nekem véleményt.

Jó olvasást

L*encii.~

Nem kellett sokat várnom, hisz a fiú hamar ideért. Elindultam felé és közben végigmértem: barna belőtt séró, kék szem, farmernadrág, zöld ing.

- Szia – köszönt, mire feleszméltem és visszaköszöntem. - Csinos vagy – bókolt nekem, mire én fülig elpirultam. Elmotyogtam egy halk "köszönöm"-t és elindultunk sétálni. Sokat beszélgettünk, nagyon aranyos fiú, rengeteg dolgot megtudtam róla, csak a nevét nem. Nagyon frusztrált a dolog, hogy nem tudtam miképpen szólítsam meg.

- Áruld már el hogy hívnak – kérleltem már sokadjára, de ő nem szívesen mondta el. Már órák óta sétálunk a parkban, de nagyon jól érzem magam vele.

- Talán elárulom, de cserébe kérek valamit – mondta sejtelmes mosollyal. Bólintottam, ezért hát tovább folytatta:

- Egy második randit – mondta ki. Másra számítottam, de ennek sokkal jobban örülök.

- Tehát ez már egy randi? – kérdeztem meg tettetett meglepettséggel.

- Én annak szántam – mondta – Na de eljössz velem egy második igazi randira? - kérdezte meg, mire én vigyorogva bólintottam. - Rendben, tehát a nevem – húzta az időt, majd kinyögte, de nem azt amire vártam: inkább mondd te, téged hogy hívnak? - kérdezte meg komolysággal az arcán, de szemei körül nevetőráncok voltak. Szemeimet játékosan megforgattam, majd válaszoltam.

- Ne viccelődjél velem, amúgy Courtney, de mindenki Coco-nak hív – Idegességemben a hajamat birizgáltam.

- Engem pedig Colton-nak – mondta nemes egyszerűséggel. Szép férfias név.

- Szóval Colton, örülök, hogy végre megismerhetlek – mondtam nevetve. Hosszas sétálás után a belvárosba kötöttünk ki, és arra lettünk figyelmesek, hogy Londonban túl sok ember van. Ezért úgy döntöttünk, hogy beülünk egy kávézóba, hátha ott kevesebben vannak. Megittunk egy-egy finom kávét, mire már besötétedett. Elindultunk a sötét utcán, kissé féltem, de megnyugtató volt a jelenléte. A szél néha-néha fújt, az eső még nem esett. Még ilyenkor is rengetegen vannak az utcán. London egyik végéből el kellett volna mennünk a másikba, de inkább választottuk a taxit. Ezért fogtunk is egyet, majd beültünk a hátsóülésre. Egészen meleg volt bent, így már egyáltalán nem fáztam. Túl hamar értünk hozzám, ezért elköszöntünk egymástól. Elég idétlenre sikeredett, mert megcsókolni még nem akartam, ezért inkább bénán megöleltem és elköszöntem:

- Akkor majd beszélünk, szia jó éjt – mondtam és kiszálltam.

- Neked is szépség, szia – Majd továbbhajtottak. Sietve nyitottam ki a vasajtót, mivel ilyenkor már bezárja a portás. Kicsit babráltam még a kulcsokkal majd sietősen felmentem a lépcsőn és betértem a kis lakásomba. A kutyám alvást színlelt, de ahogy meghallott, már sietett is felém. Megsimogattam, majd levettem a kabátom és fáradtan dőltem a kanapéra. Gyorsan letusoltam, megetettem a kutyám, borogatást tettem a lábára és bezuhantam az ágyamba. Órákat sétáltam Coltonnal, tehát jogosan vagyok fáradt. Mielőtt még elaludtam kaptam egy üzenetet ismeretlen számról. "Szinte testvérek vagyunk, sajnálom" Biztos, hogy Brad volt. Meg kell vele beszélnem, rajta kívül nincs szinte senkim. De most elmegyek aludni, mert fáradt leszek holnap...

A telefonom rezgésére ébredtem. Azt hiszem az ágyon hagytam. Megnéztem és egy üzenetet kaptam Colton-tól. "Jó reggelt szépség, ma egy ebéd? xx C" Szám mosolyra húzódott, remekül indult a reggelem. Kikeltem az ágyamból és a konyhába siettem. Megittam egy bögre forró teát és a nappaliba mentem, hogy leüljek a kanapéra. Bekapcsoltam a tv-t, és elkezdtem nézni a kedvenc sorozatom ismétlő részét. Reklám közben megcsináltam a reggelimet. Visszaültem eddigi helyemre betakaróztam és enni kezdtem a pirítósomat. A kutyám felmászott a kanapéra és hozzám bújt. Közben visszaírtam Coltonnak, hogy találkozzunk nálam délben. Mivel a sorozat nincs egy órás se, ezért hamar eltelt vele az idő. Bementem a pici szobámba és elkezdtem készülődni. Felvettem egy virágmintás fehér ruhát, és hogy megtartsam a stílusom egy bőrdzsekivel párosítottam. Sapkát csak azért vettem fel, hogy a londoni időjáráshoz hű legyek. Hajamat megigazítottam, majd mivel még volt időm ezért felnéztem facebookra. Kaptam egy értesítést egy kedves barátomtól, hogy kedveljem a "Courtney utálók" oldalt. Nagyon szíven ütött, hogy mikre nem képesek ellenem. Hiába próbáltam erős lenni, nem bírtam, könnyeim kicsordultak. Szemfestékem szétfolyt, annak ellenére, hogy vízálló. Ismét előtört belőlem az érzés, hogy nincsenek barátaim. Belülről üres vagyok, és hiába próbálom magamat tartani nem fog sikerülni, nem fogom kibírni ezt az ebédet. Az ajtón kopogtak és biztos voltam benne, hogy Colton az. Nem akartam kinyitni az ajtót, ezért vártam, hogy elmenjen. Dübörgött és a nevemet mondogatta.

- Kérlek, menj el! - kiabáltam ki elcsukló hangon. Kisebb hatásszünet után újra megszólalt:

- Miért, mi a baj? - kérdezte meg, én pedig az ajtóhoz siettem és megálltam előtte.

- Nem mondhatom el - feleltem halkan, de az ajtón keresztül még így is hallotta. Sírhatnékom volt, azért is amiért elszalasztottam a lehetőséget, hogy boldog legyek.

- Látom nem bízol bennem, hívj ha jobban vagy – mondta és lépteinek zaja egyre halkabb volt. Miután már egyáltalán nem hallottam kinyitottam az ajtót, ami előtt egy csokor vörös rózsa volt. Felvettem a földről, majd magam mögött becsukva az ajtót bementem. Mélyen beszívtam a rózsa illatát, valahogy megnyugtatott. Vázába raktam, majd kitettem az ebédlőasztalra.

Ezt elrontottad Coco - szólt a belső hangom. Legszívesebben elcsitítottam volna, mert teljesen igaza volt. Azt hiszem ma depis napot tartok. Bementem a fürdőbe levettem a ruhám és egy forró fürdőt vettem. A könnyeim keveredtek a forró vízzel, az arcomon végigfolyt a szemfesték, gyönyörűen festhettem. Kimásztam a kádból megtörölköztem és felvettem a pizsamámat. Az arcomat lemostam amennyire csak lehet, és a szobámba mentem. Előszedtem a romantikus filmjeimet, egy doboz fagyit és betakarózva kezdtem el nézni a tv-t. Fél óra múlva arra lettem figyelmes, hogy elfogyott egy egész doboz csokifagyi. Akarva akaratlanul is elkezdtem felüléseket csinálni, mert már láttam magamon, hogy híztam. Száz felülésig meg sem álltam, ami elég nagy kihívás volt. Fáradtan dőltem le az ágyamra, hogy ismét kisírjam magam barátok, szerelem nélkül...

3.rész: A névtelen fiú

Kedves Olvasóim!
Hétvégére ígértem a részt, ami meg is érkezett, bár kicsit későn. Remélem azért tetszeni fog az új rész, sok munkám van benne. A másik blogomon ezen a héten nem lesz rész, de ha szabadidőm lesz, pótlom. 

Jó olvasást!

Üdv: L*encii.~

Reggel arra keltem, hogy csengetnek. Egy nap nem telik el úgy, hogy kialudjam magamat, hogy magamtól keljek fel. Felültem az ágyamon és vártam, hogy szemem hozzászokjon a sötéthez. Majd próbáltam elbukdácsolni a szekrényemhez, hogy legalább a köntösömet magamra tudjam kapni. A kedves látogató már dübörgött az ajtón, hogy bejöhessen. Fáradtan csoszogtam ki az ajtóig és nyitottam fel azt. Brad állt előttem, végignézett rajtam, majd tekintetünk találkozott. Szemeim biztosan fel vannak dagadva a sírástól, tükörbe kellett volna néznem mielőtt ajtót nyitok. Bűnbánóan nézett rám, majd végre megszólalt:

- Coco, figyelj én sajnálom - mondta én pedig nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem kérek a sajnálatodból, otthagytál este egy sérült lábú kutyával, és még az eső is eleredt. Lehet mégis be kellett volna szállnom annak a fiúnak a kocsijába – mondtam és berohantam. A konyhába mentem és csináltam egy erős kávét, majd csípőmmel nekitámaszkodtam a konyhapultnak és csak néztem ki a fejemből. Gyors lépteket hallottam, szívem gyorsabban kezdett verni, vártam mi lesz Brad következő lépése. Az ajtóban megállt, és várt. Tekintete megbánást tükrözött, ismertem már őt annyira, hogy tudjam tényleg megbánta.

- Milyen fiúról beszéltél? - kérdezte meg. Komolyan számon kéri rajtam, hogy kivel találkoztam? Ki ő az apám?

- Nem mintha magyarázattal tartoznék neked, de a fiú volt az autószalonból – mondtam egyszerűen. Tekintete dühös volt, izmai megfeszültek, szemében megcsillant a féltés is. Úgy érzem, ő szinte már a bátyám, de most csalódtam benne, amiért ott hagyott egy öreg néni miatt.

- Jobban teszed, ha nem találkozgatsz idegenekkel, még valami bajod eshet – mondta ridegen, érzelemmentes arccal, majd kiment a konyhából. Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta lakhelyem. Én nem fogok tőle bocsánatot kérni!

- Mondjuk ha valaki nem hagy ott a semmi közepén, nem találkoztam volna vele - kiáltottam utána, és levettem a kávét a tűzről, mert majd' kifutott. Csak töményen gyorsan lehúztam, hátha nem leszek annyira ideges. Meg is égettem a nyelvemet, ezért gyorsan a kinyitottam a csapot, hogy lehűtsem a torkomat. Persze amilyen szerencsétlen vagyok a bögrét lelöktem, ami a földön landolt és a kávé is szétfolyt. Magamban szitkozódtam egy sort, majd felszedtem az üvegszilánkokat a földről, és feltöröltem a padlót. Leültem a kanapéra, és a mini televíziót bekapcsoltam, amin épp a kedvenc sorozatom ment. Már dél lenne? Rápillantottam az órára, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy ma is átaludtam a fél napot, ahelyett hogy tanultam volna. De azért ezt a fél órás részt még megnéztem. Utána bőségesen megebédeltem, felkaptam egy mackónadrágot és egy bő pólót, majd befészkelve magamat egy fotelbe tanulni kezdtem. Számomra ez már szinte mindennapos program.

***

A telefonom hangos csörgéssel jelezte, hogy valaki beszélni kíván velem. Először nem volt kedvem felvenni, szinte biztosra vettem, hogy Brad az. Feltápászkodtam ültömből és előkerestem a telefonom. Ismeretlen számról hívtak, amit általában nem veszek fel, de most megtettem.

- Hallo? - szóltam bele unottan, tartottam tőle, hogy megint valami hülyeségre akarnak rábeszélni.

- Szia! Én vagyok, a srác a szalonból – mutatkozott be. Mosolyra húztam számat, örültem, hogy végre hívott, bár már teljesen megfelejtkeztem róla.

- Szia téged, hogy is hívnak? - kérdeztem meg nevetve, hisz egyszer sem mutatkoztunk be rendesen egymásnak.

- Az nem lényeges, játsszuk azt, hogy névtelenül ismerjük meg egymást, benne vagy? - kérdezte meg vidáman. Nagyon tetszett az ötlete, ezért bele is mentem. Bár kicsit tartottam tőle, hogy valamit titkolni szeretne, azért nem árulja el ki is valójában. Sokáig beszélgettünk, mire feleszméltem, hogy ma még be kéne magolnom legalább egy tételt.

- Figyelj, nekem mennem kell még tanulni – mondtam szomorúan.

- Persze menj csak nem akarlak hátráltatni, de valamikor találkozunk? - kérdezte meg.

- Szívesen megismernélek, persze – mondtam, már csak azért is, hogy Brad-t idegesítsem majd vele.

- Rendben holnap este kimehetnénk sétálni – mondta, és megbeszéltük, hogy a közeli parkban találkozunk. Elköszöntünk egymástól és visszatértem a tanuláshoz.

Miután besötétedett megvacsoráztam, majd alváshoz készülődtem. Most még jobban egyedül érzem magamat, mint eddig. Már Brad sincs itt nekem. De talán majd ez a fiú – akinek a nevét nem tudom – pótolja az űrt a szívemben, amit a barátok okoztak. Szerencsére velük nem fogok csak érettségin találkozni, mivel ők London gazdag negyedében élnek. Én is ott laktam, mielőtt el nem költöztem. Egyszer úgy is vissza kell majd mennem. De nem érdekel, addigra erős leszek. Ha belül nem is leszek boldog, legalább ők higgyék azt. Az egész életem egy színjáték. Egyedül Brad tudja ki is vagyok valójában, de vele ritkán találkozok. Most, hogy összevesztünk, nem tudom kiben bízhatok. Talán igaz a mondás, hogy az ember legjobb barátja a kutyája? Azt hiszem ezt én tudom a legjobban alátámasztani.

Elhessegettem a kosza gondolataimat és inkább ágyba bújtam. Szemeim ólomsúlyúvá váltak, majd hamar az álmok szigetére értem.

Másnap kipihenve éreztem magam. Jót tett az, hogy este viszonylag korán lefeküdtem. A napi rutinom szerint elkészültem, és főztem magamnak ebédet. A gőzölgő ételt a tűzhelyen hagytam, és beültem a nappaliba. Egyetlen sorozatot nézek, és mivel ma is épp az ment, ezért megnéztem. A tételekkel egész jól haladok, szerintem sikerülni fog az érettségi. Pontosabban biztosan sikerülni fog! Ebben kell hinnem...

Miután a kutyám lábát lejegeltem, beadtam neki a gyógyszereit, és vettem neki tápot, elkezdtem készülődni a sétára. Felvettem egy zöld ruhát, egy fekete bőrdzsekit, és egy színes sálat tekertem a nyakam köré. A hajamat lazán felkontyoltam, a táskámba mindent bepakoltam ami szükséges lehet, majd lábamra húztam a fekete bokacsizmámat. Utoljára megnéztem magam a tükörben, megigazítottam a ruhámat és kiléptem a lakásból. Bezártam az ajtót, és lesiettem a lépcsőn. Kiléptem az utcára, ahol nem volt még annyira hideg. A park felé menet vettem magamnak egy forró csokit, amit útközben meg is ittam. Leültem a legközelebbi padra és vártam. Vártam a fiúra, aki mindjárt itt lesz...

2.rész: Köszönöm, hogy itt hagytál, remélem boldog vagy

Kedves Olvasók!

Mivel volt időm megírtam az új részt, ami egész eseménydús lett - szerintem. Köszönöm a 3 feliratkozót, 238 látogatót, és 2 megjegyzést, sokat jelent. Várom még a véleményeteket bármilyen formában, mert szeretném tudni, hogy kinek hogy tetszik. Egy dologban vagyok biztos: ez a blog jobb lesz mint az előző! 

Jó olvasást

Üdv: L*encii.~

Sötétedéskor vitt haza Brad, nagyon jól éreztem magam vele. Örültem, hogy végre találkoztunk. Miután egy kicsit furikáztunk, beültünk egy bárba, de én csak pár pohárkával ittam. Mire hazaértem ki is józanodtam. Az osztálytársaim igaz, hogy pont emiatt nem bírnak, mert nem iszom, de ezt sem azért csináltam, hogy jóba legyek velük. Egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. Nem fogok nekik nyalizni, hogy bevegyenek a körükbe. Ami pedig Brad-et illeti, elvileg nem ivott, vagyis remélem, mert ő vezetett. Az más kérdés, hogy a jogsiját is elvehetik. Miután zuhanyzás közben majdnem elaludtam, lefeküdtem aludni. Persze az én drága szomszédomnak ilyenkor támad kedve zenét hallgatni, ezért hallgathatom a semmitmondó ritmust, amit zenének mertek nevezni. Szörnyű albérletben lakni, szerencse, hogy nincs még egy szomszédom.

***

Ölemben a tételekkel, egy bögre teával, betakarózva ülök a fotelban, és próbálom magolni a történelem tételeket. Még egy hónapom van hátra, nem szeretnék mindent az utolsó pillanatra hagyni. Míg a többiek ilyenkor is egymással lógnak, én inkább mindent megtanulok, mert így legalább nem kell majd éjszakákat fent maradnom. Aztán majd jó lesz nézni a meggyötört arcukat, mert nem aludtak semmit az elmúlt egy hónapban. Na de tegyük félre a kárörvendést és koncentráljunk a második világháborúra.

Miután bemagoltam egy-két tételt, agyilag leszívva, szinte zombiként mászkáltam a házban. Talán ez az oka annak, hogy véletlenül a kutyám lábára léptem. Szegény hangosan felnyüszített, mire észbe kaptam és leguggoltam hozzá. Megvizsgáltam a lábát, nem tűnt komolynak a baj, de szerintem megnézetem egy orvossal. Azon gondolkoztam, hogyan vigyem el: gyalog, taxival, vagy kérjem meg Brad-et. Nem szívesen kérek tőle szívességet, nem akarom kihasználni, de végül felhívtam.

- Szia Brad – szóltam bele félve a telefonba. Hallottam a háttérben egy női hangot, talán még a lány a munkahelyéről.

- Szia, szeretnél valamit, akkor van ilyen hangod – hadarta el gyorsan.

- Te ismersz mint a rossz pénzt – mondtam neki mosolyogva, lefogadom, ő is elmosolyodott. - Csak annyit kérnék, hogy el tudnál vinni a kutyámmal az állatorvoshoz? Ráléptem a lábára... - mentegetőztem. Csak kuncogást hallottam a vonal másik végéről. - Brad? Ez nem vicces!

- De nagyon is az, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? - kérdezte még mindig nevetve. - Öt perc és ott vagyok. Csáó – mondta azzal lerakta. Örültem, hogy segít nekem, gyorsan rendbe szedtem magam és kutyámra pórázt tettem. Vittem némi pénzt és a kutyám papírjait, amikor dudaszót hallottam és siettünk is. Ölembe vettem Marley-t, és úgy vártam a liftre. Elég nehéz egy állat, azt meg kell hagyni. Beszálltunk a liftbe, ahol egy öreg néni volt. Rossz szemmel nézte a kutyát, de nem érdekelt, nem fogok lépcsőzni egy akkorra súllyal. A földszintre érve siettem a kocsihoz, ahova ölemben a kutyámmal beültem Brad mellé.

- Szia, köszi, hogy segítesz – mondta majd bekötöttem magam. Közben próbáltam Marley-t nyugtatni, hogy ki ne ugorjon.

- Szia – ölelt meg, majd adott két puszit az arcomra. Marley erre megnyalta az arcát. Elkapott a röhögőgörcs ettől a látványtól.

- Mi az neki nem adsz puszit? - kérdeztem még mindig nevetve. Szúrós szemmel nézett rám, én pedig inkább lapítottam.

- Nehogy koszos legyen a kocsim a kutyádtól – mondta Brad kisebb szünet után. Végül elindultunk és én navigáltam. Hamar odaértünk a rendelő elé, Brad kint megvárt minket, míg mi bementünk. Nem nagyon van oda a kutyákért, ő inkább macskás. Én meg azokat nem szeretem annyira. A rendelőbe belépve, a csengő jelezte, hogy újabb ember sétált be. Csak egy férfi volt bent a macskájával. Elég jól öltözött volt, azt meg kell hagyni. Körülbelül a 30-as évei végén járhatott. Haja dús volt és barna, de azért már pár őszhajszál megcsillant a lámpa fényében. A macskája cirmos, még elég kicsi. Illedelmesen köszöntem, majd leültem a mellette lévő székre. Kínos csend volt közöttünk, de nem tudtam mit mondani egy idegennek. Sosem voltam bőbeszédű. Hamarosan kinyílt a rendelő ajtaja és egy idős nő jött ki sírva. Elveszthette a kis kedvencét. Az orvos a türelmünket kérte, majd egy negyed óra múlva kiszóltak, hogy jöhet a következő. A férfi bement én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Kinéztem a kivilágított utcára és Brad éppen az öreg nénivel beszélgetett. Meglepődtem, de nem nagyon izgatott. A férfi hamarosan kijött és gyorsan el is húzott. Behívtak, ezért hát felemelve kutyámat bementem.

- Jó estét kívánok! Véletlenül ráléptem a kutyám lábára és szeretném ha megvizsgálná – panaszkodtam.

- Önnek is! Rendben, tegye ide fel – mutatott az asztalra én pedig készségesen felraktam rá Marleyt. Közben az asszisztens elkérte a papírokat, amiket hoztam. Előkotortam a zsebemből és átadtam neki. Bepötyögte az adatokat és várta az orvos utasítását.

- A lába nem tört el, csak megzúzódott. Egy kis vizes borogatástól, fájdalomcsillapítótól és vitamintól jobban is lesz. Felírom őket és ahogy az elfogy kérem jöjjön vissza, hogy megnézhessem még egyszer a kutyát. Máskor pedig jobban figyeljen hova lép – rótt meg, majd az asszisztens átadta a receptet és elköszönés után kimentünk a rendelőből. Kiléptünk a csípős Londoni szeles időbe, és Brad még mindig az öreg nénivel beszélgetett. Nem akartam odamenni, ezért inkább távolról figyeltem. Majd a nő beült a helyemre és Brad boldogan elszáguldott vele. Ez most komoly? Ez normális? Gyorsan felhívtam Brad-et, nagy nehezen felvette.

- Szia Brad miért mentél el? - kérdeztem idegesen.

- Itt Rose, sajnos Brad most nem ér rá, el van foglalva a keze – mondta és letette. Ne értsd félre, ne értsd félre! Ezt tudtam csak mondogatni, nem akartam belegondolni, hogy mi is történik, de már nem érdekelt. Brad cserben hagyott, ezért hát gyalog kell átszelnem London-t. Ő volt az az egy ember akiben még bíztam. 

- Köszönöm, hogy itt hagytál, remélem boldog vagy - mondtam már csak magamnak. 

Legalább fél órán át császkáltam Londonban, már régen besötétedett, az eső is eleredt, azt se tudom merre vagyok, amikor lelassított mellettem egy autó. Ösztönösen szedtem gyorsabban a lábaimat, ami nehezemre esett 50 kilóval a kezemben. A kutyám közben ugatni kezdett, aminek nem nagyon örültem.

- Hé várj! - mondta a sofőr. Az az ismerős hang. Ránéztem és megpillantottam a fiút az autószalonból.

- Nem is ismerlek, hagyj most, kérlek. Csak mondd meg hol vagyok – mondtam határozottan.

- De megismerhetnél – mondta. Szeme kéken izzott akárcsak múltkor. Gyönyörű volt.

- Igen, de nem este fogok veled mászkálni, itt a számom hívj fel holnap délután – mondtam neki és átadtam egy cetlit. A kutyámat közbe letettem a járdára. Már fordultam volna vissza, amikor kezemnél fogva gyengéden visszahúzott. Csókot lehelt kézfejemre, majd elengedte azt, és beindította a motort.

- Az 5. és a Főutca sarkán vagyunk – mondta féloldalas mosollyal, majd intett és elindult.

- Köszönöm – mondtam halkan és továbbálltam. Még szerencse, hogy a környéken vagyunk innen már tudom az utat. Negyed óra sétálás után végre a ház előtt voltam. Kinyitottam a vasajtót, ami hangosan nyikorogva nyílt ki. Majd felsétáltam a lépcsőn, mivel ilyenkor már kikapcsolják a liftet. Kinyitottam az ajtót, majd lábammal berúgva azt rogytam le a kanapéra. A kutyám befeküdt a vackába és ott nyüszögött. Gyorsan írtam Brad-nek egy üzenetet, mégpedig ezt: "Köszi B, hogy ott hagytál a semmi közepén. Ennyit a jó viszonyunkról xx C." Majd a kutyám lábára szereztem valami rongyot és miután hideg vízzel átitattam, rátekertem a lábára. Nem tetszett neki, de csak így fog meggyógyulni. A receptet pedig holnap kiváltom. Teljesen kifáradtam már a tanulástól is, de az, hogy legalább egy órán át kellett cipelnem 50 kiló súlyt, az fizikailag is betett. A hajamra csavartam egy törölközőt, mert az is teljesen elázott. A kutyámat is megszárítottam némileg, majd egy takaróval betakartam. Egy forró fürdőt vettem, és utána már teljesen szárazon beestem az ágyamba. Holnapra biztos beteg leszek, ahogy a kutyám is még ennél is jobban. Szinte időm se volt kisírni magam, amiért az egyetlen ember akire számíthatok az is otthagy, ezért könnyes szemeimet lehunytam.

1.rész: Brad

Kedves Olvasóim!

Köszönöm nektek az eddigi visszajelzéseket, örülök, hogy már a prológus elnyerte tetszéseteket. Kicsit később hoztam az első részt, mint amire terveztem, de a gimi nekem is betett. Nem tudom előre megmondani mikor várható a következő rész, de igyekezni fogok. Ha tetszik, iratkozzatok fel, kommenteljetek, pipáljatok, szavazzatok. Csak ennyit akartam!

Jó olvasást!

L*encii.~

Reggel a nap fénysugaraira ébredtem. Dünnyögve fordultam a másik felemre és a fejemre húztam a takarót. Vissza szerettem volna aludni, de egy kisebb zajra azonnal kipattant a szemem. Belebújtattam lábaimat a mamuszomba, majd a szekrényről leakasztottam a köntösöm és felvettem. Kinyitottam a faajtót és a folyosóra léptem. Ásítások közepette léptem a nappaliba, ahol nemvárt meglepetés fogadott. Marley a kanapén feküdt, szájában egy párna, amely össze-vissza volt tépve, ahogyan a kanapé huzata is. Pedig biztos vagyok benne, hogy bezártam a vendégszobát, onnan nem jöhetett ki. Mérges voltam rá, ilyet nem sokszor szokott csinálni. Ezt ő is észrevette, ezért inkább meghúzta magát az egyik sarokban. Magára hagytam a nappaliban és a konyhába sietve csináltam magamnak egy zöldteát. Míg az elkészült, összedobtam egy szendvicset és egy tányérra raktam. Egy bögrével és tányérral a kezemben ültem le a kis asztalhoz, majd enni kezdtem. Marley lábamhoz dörgölőzött, szemében szomorúság tükröződött.

- Tudod, hogy szeretlek, de szétszaggattad a kanapémat – mondtam neki, miközben megsimogattam fejét. Néhányan őrültnek nézhetnek, amiért a kutyámhoz beszélek, de nekem ő sokat jelent. A bögrét és a tányért a mosogatóba raktam, majd a szobámba mentem felöltözni. Felvettem egy fekete nadrágot, és egy a színével megegyező kardigánt, s, hogy ne legyen túl gyászos, egy fehér inggel párosítottam. Hajamat megfésültem és hagytam, hogy vállamra omoljon. Fogat mostam, majd felvettem fekete cipőm és a kedvenc táskámat magamhoz véve, léptem ki a lakásból. Gondosan bezártam magam után az ajtót, hogy kutyám véletlenül se szökjön ki. Nem volt kedvem a liftre várni, ezért inkább lépcsőztem. Leérve a földszintre megpillantottam a portást, és illedelmesen köszöntöttem. Viszonozta gesztusomat, majd továbbment. Nem szeretem ezt a bérházat, kívülről nagyon lepukkant, de a lakásból próbáltam kihozni a maximumot. Szerintem egész otthonos lett. Kilépve a rozsdás vasajtón, megcsapott a hideg londoni levegő. Nem tudtam igazából merre tartok, talán meg kéne látogatnom a családomat, vagy csak sétálnom a parkban. Inkább az utóbbi mellett döntöttem, nem nagyon szeretnék a szüleim szeme elé kerülni. Nem tetszett nekik, hogy csak úgy, szó nélkül elköltöztem. Igen, félek. Egy gyáva nyúl vagyok, és éppen ezen szeretnék változtatni. Mivel tudtam, hogy utálom a gyorséttermi kaját, ezért ebédre bevásároltam néhány hozzávalót. Bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és kedvenc zenéimet hallgattam, miközben siettem hazafelé. Körülbelül félúton, valaki hirtelen megfogta a vállamat, amire nagyot ugrottam. Csak halk nevetés volt rá a válasz. Megfordultam és Brad az unokatesóm állt velem szemben. Közelebb mentem hozzá és szorosan megöleltem. Kissé meglepődött a szívélyes fogadtatás miatt, mert a legutóbbi találkozásunkkor bevágtam a durcát, amit persze nem vettem komolyan. Végül visszaölelt. Örültem végre, hogy van egy ember, aki úgy elfogad ahogy vagyok.

- Coco, tudod, veszélyes zenét hallgatni miközben egyedül vagy az utcán – mondta. Brad mondhatni a kedvenc rokonom, a szüleim és a húgom után. Nagyon jól kijövünk egymással. Barna haja és kék szeme van, amivel minden lányt levesz a lábáról. Az biztos, hogy hetente váltogatja a barátnőit, sosem tud megállapodni egynél. Lányok ezreinek a szívét törte már össze, de nem tudok rá emiatt haragudni, ő senkivel nem úgy jön össze, hogy azt mondja neki: Örökké. Minden lánnyal tisztázza, hogy ő nem vágyik hosszú kapcsolatra, inkább csak kalandra. 

- Tudom – zártam le a témát ennyivel. - Hogy-hogy erre jársz? - kérdeztem meg, utalva arra, hogy ő cambridgei.

- Csak gondoltam feljövök megnézni a kedvenc unokahúgomat, ha már ő nem látogat meg - mondta komolyan, de a végén szája mosolyra húzódott. - Amúgy autót szeretnék venni - mondta büszkén, kihúzva magát. 
- Miből? - kérdeztem meg, miközben próbáltam visszatartani előtörő nevetésemet. Brad nem az a típus, aki annyit dolgozna. Nem hiszem, hogy saját erejéből szerzett pénzt. 
- Megdolgoztam érte - mondta sértődötten. Én csak gyanúsan méregettem, míg ki nem nyögte a teljes igazságot. - Na jó, a főnök lányával járok, és munkaidőben mindig felmentünk hozzá, már ha érted mire gondolok – mondta sokatmondó pillantással. Csak vállon bokszoltam, mire ő elnevette magát.

- Amúgy mi ez az új stílus? - kérdezte meg, majd végigmért, végül pedig tekintete megállapodott az arcomon.

- Változni szeretnék – mondtam a legnagyobb magabiztossággal. Ő tudta mi történt velem, ezért nem is kérdezősködött tovább. Körülnéztem és már egy teljesen idegen környéken voltunk. - Hol is szeretnél autót venni? - kérdeztem meg tőle. Ő nem válaszolt, csak hívott egy taxit és bediktálta a címet. Egy autószalon előtt tett ki minket a taxis, majd én, kezemben szorongatva a szatyrokat léptem be az üzletbe. Egy 50-es férfi üdvözölt minket, majd egy körülbelül velem egykorú fiú kérdezgetett az elképzeléseinkről. Pontosabban Brad elképzeléseiről.

- Egy két személyes autóra gondoltam, piros illetve fekete színben – mondta Brad, a nem túl határozott elképzelését. Még a márkáját se mondta meg.

- Milyen márkára gondolt? - kérdezte a fiú. Beszélgetésük közben volt időm végigmérni: Barna haj, kék szem, tökéletes mosoly. A szalon emblémájával ellátott pólójában volt és egy fekete nadrágban.

- Kisasszony! - szólított meg a fiú. Megráztam a fejem és próbáltam normálisan viselkedni – kisebb-nagyobb sikerrel.

- Igen? - kérdeztem vissza. Elég hülyén éreztem magam, hogy míg ő hozzám beszélt én végigmértem.

- Van elképzelése? - kérdezte meg még egyszer. Tetszett, hogy habár mindketten fiatalok vagyunk magáz, hiszen nem is ismer.

- Nem, de nem is az én autóm lesz – szabadkoztam. Csak álltam, mint egy fa és nem tudtam mit csinálni. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat. A szatyor vágta a kezemet, de nem akartam lepakolni. Brad intett, hogy menjek velük, ezért hát követtem őket. Miután kiválasztott egy autót, és elmentünk egy próbakörre, aláírt pár papírt, odaadta a pénzt, amit megkeresett, a többit pedig majd havonta befizeti. Az autója egész jó, az ára középkategóriás. Nem tudom milyen munkahelye volt, de sokat kereshetett. Megkapta a kulcsokat és mindent ami ezzel jár, majd kinyitotta az ajtót és betessékelt rajta. Megkerülte a kocsit és ő is beült. 

- Na hogy tetszik? - kérdezte Brad, kisebb szünet után. Körülnéztem a kocsiban, és be kell valljam tényleg nagyon tetszett.

- Király! Érted? Király! Nagyon jó – mondtam feldobódva.

- Oké, értettem – mondta nevetve, majd beindította az autót, bekapcsolta a rádiót és elindultunk. Megbeszéltük, hogy hazavisz, lepakolni a szatyraim, utána pedig kocsikázunk. Csend telepedett közénk, de egyáltalán nem volt kínos.

- Mióta van jogsid? - kérdeztem meg beszélgetést kezdeményezve. Tényleg érdekelt, nem is említette, hogy tud vezetni.

- A legutóbbi találkozásunk után kezdtem neki – mondta vidáman. Hamar odaértünk a lakásomhoz, felhívtam magamhoz, hogy ebédeljünk meg. Összedobtunk egy kis tésztát és megettük. Marley-t ismét magára hagyva távoztunk. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk körbeszáguldozni London-t. Azt hiszem, ma sem fogok tanulni az érettségire...

Prológus, avagy egy kis kedvcsináló a történetemhez

A fodrásztól jövet rájöttem teljesen megváltoztam: új haj, új külső, új stílus. Nem akartam a régi önmagam lenni. Nemrégiben „költöztem” a város ezen részére, szüleim és a "barátaim" London másik végében laknak. Már ha azt nevezhetjük költözésnek, hogy miután sírva hazarohantam, gyorsan összepakoltam pár cuccot és elrohantam. Majd megtaláltam ezt az épületet és kivettem egy lakást. Nem tudom, mikor szándékozok haza menni, mert már hiányoznak a szüleim és a húgom, Lara. Az iskolában úgy is fogok találkozni az osztálytársaimmal, de szerencsére most érettségi szünet van, szóval már nem kell sokszor eltűrnöm őket. Gondolkodásom közben észre se vettem, hogy hazaértem. Felmentem az épület harmadik emeletére és a hetedik lakás zárjában elforgattam a kulcsot.

- Megjöttem! - kiáltottam el magamat feleslegesen, szembesülnöm kellett vele, hogy egyedül vagyok. De egyvalaki mégis odajött hozzám, mert a kutyám fark-csóválva közeledett felém. Megölelgettem és megsimogattam. Majd hanyagul lerúgtam lábamról a cipőt és a tükör elé állva tanulmányoztam kinézetem. A barna hajamat vörösre festettem. Felvettem a szegecses felsőmet és univerzum mintás cicanadrágom, majd csináltam magamról egy képet és közzétettem twitteren. Ezzel mindenkinek megmutatva milyen is lettem. Bár kétlem, hogy bárkit is érdekelne. Barátaim már nincsenek és még nem is barátkoztam. A munkahelyemen nem volt olyan, aki szimpatikus lett volna, vagy egyszerűen túl öreg volt hozzám. Igen, 17 évesen dolgozok, hisz szüleim "csak" a lakást fizetik. Vasárnap lévén beültem a fotelba, bekapcsoltam a televíziót és ölembe vettem a laptopom. Sajnos iskolát nem tudtam váltani, mert már az utolsó félév jön: vizsgák, érettségi. Rengeteget kell tanulnom és ezt meg is teszem, de nem vasárnap, ilyenkor pihenek. Mivel semmi érdekes nem volt twitteren, ezért inkább a kutyámmal játszottam. Nem hazudok, ha azt mondom, ő az egyetlen barátom. Kiskorom óta én vagyok a gazdája, nagyon a szívemhez nőtt. Őt később hoztam ide, bár szüleim nem nagyon díjazták. A barátaim szánalmasnak tartanak, amiért nem cigizek, drogozok, bulizok. Ráadásul hülyeségeket terjesztettek rólam. Még azt is állították, hogy árulom a testemet. Képpel támasztották alá ezt a tényt, de a fotón lévő lány biztos nem én vagyok főleg, hogy sötétben lett fényképezve. Azok, akik eddig mellettem álltak, azok is elpártoltak mellőlem. Legnagyobb csapás az életemben az volt, amikor legjobb barátnőm, és akit szeretem az sem állt mellém. Bár ez plátói volt, de tudott az érzéseimről és még így is megalázott. Szinte minden nap sírtam, volt, hogy már az iskolában is. A szemükben már csak egy szánalmas, kurva, stréber jó-kislány leszek. Mondjuk, nem tudom egy szerény lány, hogy lehet kurva. De ez az ő logikájuk. Mellesleg amiért rendszeresen tanulok, én vagyok az osztály strébere. Mindig rólam másolják a házit, és én persze odaadom, különben még ennél is bénább lennék. Ebben a szörnyű helyzetben ki ne gondolna öngyilkosságra? Természetesen az én fejemben is megfordult a dolog. De élni akartam az életem és eldöntöttem, mostantól nem adok mások véleményére, és megváltozom. Megmutatom a világnak, hogy én nem egy átlagos lány vagyok, hanem egy vagány belevaló csaj, akiről a sértések csak úgy leperegnek. Remélem sikerül ezt véghezvinnem és mosollyal az arcomon beinthetek a "barátaimnak"...