9. rész: Vesztesek és győztesek

Sziasztok!

Sajnálom a hosszas késést, de nem volt ihletem, se kedvem írni. lett volna időm, de egyszerűen nem ment. Viszont ennek hatására elkezdtem szerkeszteni egy design blogon (katt). Mindegy is, remélem elnyeri tetszéseteket az új rész. A kinézet változott, a modulsáv még nem, mivel egyszerűen nem tudom elmenteni a változtatásokat. Jó olvasást, igyekszem sietni az új résszel!

Kívülről magabiztosságot árasztva, mégis reszketve lépek be az iskola kapuin. Az agyam kattog, akaratlanul is a Coltonnal való beszélgetésem jut az eszembe. „Nekem sincs” – visszhangzik a fejemben válasza, miszerint egy cipőben járunk és nincs legjobb barátunk.  Hogy lehet, hogy ennek a kedves srácnak nincs legjobb barátja? Mielőtt elmerengnék, már a kijelölt teremhez érek, és időm sincs visszafordulni, elkerülve a többiekkel való találkozást. Ruhámon sebtében végigsimítok. A többiekhez közeledve, kiszúrom legjobb barátnőmet, aki tátott szájjal néz végig ruhámon. Elfojtok egy gúnyos mosolyt, amiért merészkedtem felvenni, a bálra szánt ruhámat, majd figyelem, ahogy odasúg Mary-nek, és az egész sztori futótűzként terjed. Mire melléjük érek, mindenki tudja mi is van rajtam. Félelmemet elhagyva farkasszemet nézek egykori szerelmemmel, akinek szemében döbbenet ül. Kevés idő telt el, az iránta érzett szerelmem pedig sosem fog múlni, de elnyomom az iránta érzett kíváncsiságom. Magabiztosan szólásra nyitom a számat, köszönök nekik, majd arrébb állok. Nem várom, hogy viszonozzák gesztusom. Szófoszlányokat hallok a beszélgetésükből, és úgy érzem, én nyertem. Ma csak az írásbeli van, nem értem, miért nem tudhatjuk le a szóbelit is. Hirtelen kinyílik az ajtó, és az igazgató mosolyogva int nekünk, mi pedig egymás után bemegyünk. Utolsóként lépek be, nem akarok a többiekkel vegyülni. Egy hely marad, mégpedig az első padban, ezért készségesen ülök le. Nem zavar, hogy a tanár előtt ülök, csak némileg frusztrál, hogy a többiek mögöttem ülnek. A tekintetük kereszttüzében vagyok, viszont én nem látom őket. Többet idegeskedtem a hatásos belépőm miatt, ezért csak most kezdek el igazán izgulni, mert felfogtam, hogy sikerülnie kell az olasz vizsgámnak. 

***

Másfél óra folyamatos gondolkodás leszívta az agyamat, mégis megkönnyebbülve állok fel a helyemről. Az igazgató még beszél egy kicsit a holnapi szóbeliről, majd mehetünk is ki. Miért hittem azt, hogy tényleg győzhetek? Az osztályom – beleértve a legjobb barátnőmet – csapatostul indulnak meg a közeli pizzázó felé, észre se véve engem. Még a nyomi Wendyt is hívják magukkal, aki mosolyogva követi őket, mint egy pincsi. Megsemmisülve állok a folyosón, a nevetésük egyre elhalkul. Még látom a fordulóban, hogy a barátnőm ránéz. Jól látom, hogy szemében bűntudat csillog? Biztos, csak odaképzeltem. Vesztettem. Mosolyt erőltetve arcomra lépek ki a kapun, majd sietve hazakullogok. Mit vártam, hogy mert merészen beléptem, majd megkedvelnek? Nem, és talán nem is ez volt a célom. De ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára, én pedig hülye voltam és reménykedtem. Már félúton járok, mikor egy ismerős autó lelassít mellettem. A pulzusom az egekbe szökik, rápillantok a sofőrre, aki sármos mosollyal néz rám. Megáll az út szélén, én pedig odasétálok a kocsi mellé.
- Szia, hogy-hogy erre? – kérdezem meg Colton-tól megszeppenve, próbálom elrejteni szomorúságom.
- Szia, most lett vége a műszakomnak, te miért sétálsz egyedül? – kérdezi meg kedvesen.
- Nyelvvizsgán voltam – felelem, mire beinvitál az anyós ülésre. Készségesen helyet foglalok, majd hazafelé vesszük az irányt. A hangulatom hirtelen változik boldoggá, próbálom elfelejteni az elmúlt két órát. Hamar érkezünk meg, ezért behívom egy kávéra, amit elfogad. Beszélgetünk, kicsit kiöntöm neki a lelkét, aminek nagyon örül, hogy megnyílok előtte. Aztán mivel úgy érzem, hogy a lelki szemetes ládámnak használtam, ezért inkább elhallgatok, hogy ne csak rólam szóljon minden. Kicsit fagyos lesz a hangulat, ezért felvetem, hogy nézhetnénk filmet.

- Nézzünk horrort – néz rám kiskutya szemekkel, mire nevetnem kell, de azért belegyezek. Utálom a horrorokat, egyenesen félek tőlük, de azt nem kell tudnia, majd kibírom valahogyan. Az asztalra rakok két tál kukoricát, hozok magunknak forró teát, és begubózunk egy-egy takaróba. Ijedten kezdek bele a Fűrész első részének nézésébe, amit Colton állítása szerint már vígjátékként néz meg, míg én egyszer se láttam.

Az idő rohamosan eltelt, arra eszmélek fel, hogy sötétedik. A film közben rengetegszer megijedtem, aminek hatására, ő karját átdobva vállamon ölelt magához közelebb.  Colton már úgy gondolja, nem zavar tovább (pedig egyáltalán nem zavar), és inkább hazafelé indul. Lekísérem a kocsijához, beül, beindítja a motort, még beszélünk egy kicsit, majd elindul. De nem sikerül, az autó nem engedelmeskedik neki, valószínűleg elfogyott a benzin, vagy pedig elromlott. Colton kissé idegesen kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, majd hosszas vizsgálat után megjegyzi, hogy valami elromlott. Nem kérdezem, hogy mi, hisz úgysem érteném.
- Hívok egy vontatót – mondja és előkeresi a telefonját, mire feleszmélek és hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:
- Hagyd, majd elintézed holnap, maradj nálam, úgyis kikészített ez a horror – mondom nevetve. Burkoltan megkértem rá, hogy aludjon nálam, mint barát. Hisz megbeszéltük, hogy inkább leszünk barátok, és élvezzük egymás társaságát. Elgondolkozik, majd szerencsémre belemegy.

Boldogan baktatok fel a lépcsőn, nyomomban a fiúval, majd ismét beengedem a lakásomba. Lehuppanunk a kanapéra, kicsit még tévézünk, meg beszélgetünk. Későre jár, ezért hagyom, hogy előbb megfürödjön. Egy szál boxerben és kissé vizes mellkassal lép ki a fürdőből, én pedig gyorsan elkapom róla a tekintetem, mielőtt elvarázsolna. A szekrényemben találtam egy férfi pólót, ami szerintem még Bradé volt, azt odaadom neki, és én is elmegyek fürdeni. Alváshoz felveszek egy sportmelltartót rá egy pólót, és egy hosszú leggingst. Amúgy nem így szoktam aludni, de mégiscsak fiú van a társaságomban. Most pedig következik az ágy kérdése: ki hol aludjon? Illedelmes házigazda lévén a kanapén foglalok helyet, Coltont pedig a szobámba küldöm aludni.

- Hülye vagy, biztos nem túrlak ki az ágyadból – mondja nevetve, de mégis komolyságot tükröz tekintete. Az ágyam egyszemélyes, ketten csak szorosan egymás mellett férünk el, viszont nem aludhatok én az ágyon, mert hülyén érezném magam.
- Mondanám, hogy aludjunk az ágyon, de eszméletlen kicsi – sütöm le a szemem, de azért eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne mellette feküdni, érezni a közelségét. A szobámba futok és a szekrényem mélyéről kihalászom a végszükség esetén használt felfújható gumimatracokat. Kettő is van, így mindkettőt kiviszem a nappaliba. Keresek egy pumpát és felfújom őket, majd, mint valami nagy zseni nézek Coltonra. Mivel nem reagál, ezért elhelyezem a matracokat egymás mellett, kihozok két takarót, párnát, és levágódom az egyik matracra. Jelzem, hogy ő is jöjjön, majd végül levágódik mellém. Szembe fordulok vele, és mielőtt elmerengnék tengerkék szemeiben, inkább lesütöm szemem. A tudat, hogy egymás mellett fekszünk, cirka másfél méterre, beindítja az eddig nem létező fantáziámat. Türtőztetem magam és megköszörülöm a torkomat. Halkan beszélgetünk, a lámpát leoltjuk, csak a kettőnk közé rakott telefonom ad némi hangulatvilágítást. Egy idő után a telefonom fénye elhal, a beszélgetések ritkulnak, a legutolsó, amit látok egy gyönyörű kék szempár.